Ázsiai kalandok

 

Előszó

Eddigi motoros túráim során Európa északi peremvidékeit látogattam meg, de az idén úgy gondoltam, hogy az eddigi tapasztalatok birtokában már megpróbálkozhatok egy másik kontinens meglátogatásával. Mint két legközelebbi földrész, Afrika és Ázsia jöhetett szóba, de úgy gondoltam, hogy Afrika saját motorral lehet, hogy túl nagy falat lenne, így inkább Ázsia felé kezdtem nézelődni. Érdekelt Irán, az ősi perzsa kultúra, valamint Szíria és Jordánia, ahová már régebben terveztem egy túrát, de a jelenlegi biztonsági helyzet miatt ez utóbbi túrát bizonytalan időre el kellett halasztanom.

Így maradt Irán, amiről már sok jót hallottam. Szerettem volna megismerni az ősi perzsa kultúrát, a muszlim világot, a messze földön híres iráni vendégszeretetet, a finom ételeket, az iráni emberek mindennapjait. Aztán azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha még tovább mennék. Afganisztán nem túl biztonságos saját járművel, de ott van Pakisztán, ahol szinte minden megtalálható. Tengerpart, sivatag, hatalmas hegyek. Bár nem egy kifejezett turistacélpont, és sokan tartanak a biztonsági kockázatoktól, de azok a kevesek, akik arra jártak, mind azt írták, hogy a pakisztáni rendőrség és katonaság profin tette a dolgát, nem hagyták, hogy a vendégeknek bármi bajuk essen. A nemzetközi médiában elég rossz híre van az országnak, de mindent megtesznek érte, hogy ez a kép javuljon, és minél több turista érkezzen az országba. Úgyhogy én bizalmat szavaztam Pakisztánnak, és elhatároztam, hogy meglátogatom őket.

Ezután elkezdődött az utazás előkészülete, a tájékozódás, a meglátogatandó helyek keresése, majd a vízumügyintézés. Legelőször a Pakisztáni Nagykövetséget kerestem fel, ahol minden segítséget megkaptam. Tájékoztattak, hogy mire számítsak az országban, merre célszerű menni, mikre kell majd odafigyelnem. Villámgyorsan kiállították a vízumot, és megajándékoztak egy Pakisztánról szóló könyvvel, amiben rengeteg hasznos információ volt, és személyesen a pakisztáni nagykövet dedikálta nekem. Már itt a nagykövetségen éreztem, hogy a pakisztániak tényleg várják a turistákat, és mindent meg fognak tenni azért, hogy jól érezzem magam náluk.

Másnap az Iráni Nagykövetség következett, ahol szintén segítőkészek voltak, de mondták, hogy mivel nem csak Iránba megyek, hanem tovább Pakisztánba, ezért most nem tudják elkészíteni a vízumot, mert ebben az esetben Teheránban döntenek a vízumkérelmemről. Körülbelül 3 hetet mondtak a vízum elkészültére, de aztán a 3 hétből 2 és fél hónap lett. Úgy látszik, aludtak rá egyet. Vagy inkább többet. De az utolsó pillanatban mégis megkaptam a vízumot, így siethettem az orosz vízumért. A sietség amiatt kellet, mert hamarosan lejárt a pakisztáni.

Az orosz vízum ügyintézését már utazási irodára bíztam, mert hátha ők gyorsabban el tudják intézni. Sajnos ők is csak 2 hetes határidővel tudták volna vállalni az ügyintézést, így lemondtam Oroszországról, és hajóval terveztem eljutni Grúziából Ukrajnába.

Tervben volt még Türkmenisztán meglátogatása, de mivel a legközelebbi nagykövetségük Bécsben van, a vízumkiadás meg kissé bizonytalan, így erről az országról is lemondtam. Többször kellett változtatnom az útitervemen, de végül összeállt a dolog, és már csak Pozsonyból kellett beszereznem egy vámpapírt, amivel beléptethettem a motort Iránba és Pakisztánba. De végül ez is meglett, és másnap már indulhattam, hogy egy újabb kontinenst, újabb országokat fedezzek fel.

 

1. nap

 Délelőtt ½ 11-kor sikerült elindulnom Salgótarjánból. Hogy ne induljon eseménymentesen az utam, rögtön az első 50 km-en elhagytam a váltókart. Ezt már csak a hatvani körforgalomban vettem észre, ahol hiába tapostam a váltókart, hűlt helyét találtam. A motor 5-ik fokozatban maradt, így kombinált fogóval kellett visszaváltogatnom kettesbe. Betoltam a motort, majd elindultam visszafelé megkeresni a váltókart. 5-6 km-rel ezelőtt volt egy körforgalom, ahol még meg volt, tehát nem messze kellett lennie. Hamarosan meg is láttam a túloldalon, felszedtem, majd felszereltem a motorra. Átmehetett rajta egy-két autó, mert el volt görbülve, és amikor megpróbáltam visszahajlítani, akkor eltört. Annyira azért tudtam vele váltani, hogy bemenjek Hatvanba, ahol egy benzinkúton megkérdeztem, hogy van-e a közelben valaki, aki hegeszteni tud. Kb. 200 m-re volt egy műhely, ahol meghegesztették nekem, és kibővítették a nútot, mert már nem szorult meg rendesen a tengelyen. A szerelő srác látva a felpakolt motort megkérdezte, hogy hova megyek vele. Mondtam neki, hogy Törökországba, ami végül is igaz volt. Azt már mégsem mertem mondani, hogy Pakisztánba, mert biztos voltam benne, hogy úgysem hinné el. Így is elcsodálkozott rajta, hogy olyan messzire megyek.

A következő megálló már Szolnok volt, ahol megtankoltam, majd Blueriderrel és a kollégájával elfogyasztottunk egy finom ebédet. Ebéd után Szeged érintésével elmotoroztam Tiszaszigetre, ugyanis itt terveztem belépni Szerbiába, mivel tartottam tőle, hogy a röszkei határon sok vendégmunkás akar kilépni az országból. A határon csak pár autó volt előttem, így gyorsan haladtunk. Várakozás közben beszélgettem a mögöttem álló autó vezetőjével, aki elmondta, hogy régen neki is volt MZ-je. Neki már elárultam, hogy Iránba és Pakisztánba megyek.

A magyar határőr megnézte az útlevelet, de egy szót sem szólt, nem is köszönt vissza. Úgy látszik, nem tanították meg a kulturált viselkedésre.

 

A szerb oldalon rögtön azt kérdezte a határőr, hogy hova megyek.

-Mondom: Ázsiába. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy Pakisztánba, mert hülyének néz. De ahogy lapozgatta az útlevelemet, látta benne a vízumokat.

-Kérdezi: Irán?

-Mondom: Irán.

-Lapoz tovább: Pakisztán?

- Pakisztán.

-Ott lelőnek.

-Dehogy lőnek, tudok én magamra vigyázni.

-Jó utat!

-Viszlát!

 

A vámostól még megkérdeztem, hogy hol tudok pénzt váltani. A határon nem volt pénzváltó, így elmotoroztam Törökkanizsára, ahol váltottam dínárt, majd folytattam utamat a kihalt országúton. Naplemente, kellemes meleg, forgalommentes út, és a frissen learatott tarló szaga. Imádok ilyenkor motorozni.

Még világosban sikerült megtalálnom Belgrád előtt, a Duna partján az előre kinézett kempinget, ahol az első éjszakámat töltöttem.

 


Vízumok, vámpapír rendben, motor felpakolva. Indulhat a túra.

 

 
Blueriderrel Szolnokon

 

2. nap

Reggel mentem tovább a belgrádi körgyűrűn, majd Belgrád után már autópályán folytattam az utamat Nisig.

Nis után a fizetőkapunál vettem észre, hogy lapít a hátsó kerék. Elővettem a pumpát, fújtam bele, vártam egy kicsit, de úgy tűnt, hogy tartja a levegőt. A bolgár határ előtt újra éreztem, hogy lapít a kerék, ezért a következő gumisnál megálltam, lecuccoltam a motorról, és kivettük a kereket. Egy apró vasdarab volt a gumiban. A gumis kitűzte a műhely falán lévő hungarocell lapra a vasdarabot. Egész komoly trófeája volt már neki mindenféle vasdarabokból, amiket a gumikból szedett ki.

Innen már nem volt messze a határ, ahol csak pár autó volt előttem, így gyorsan végeztem. Amíg várakoztunk, az egyik autóból kiszállt egy fiatal pár, megnézni a motort. Szóba elegyedtünk, a srác pedig elmesélte, hogy ők meg egy oldalkocsis Urallal mentek el Németországból New Yorkba, Oroszországon keresztül. Adott egy honlap címet, egy elérhetőséget, mert mondtam, hogy jövőre én is szeretnék végigmotorozni Oroszországon.

A meleg idő Bulgáriában is folytatódott, nem győztem inni a vizet.

Este a török határ előtt 50 km-re álltam meg egy hegyi faluban. Interneten néztem ki a kempinget, de amikor beértem a faluba, biztos voltam benne, hogy itt nem lesz kemping. Vakolatlan házak, az emberek az út szélén ültek a porban, szóval az egész faluról lerítt a szegénység, a kilátástalanság. Ám csodák csodájára a falu legutolsó utcájában valóban ott volt a kemping. A motorzúgásra kijött a tulaj, egy idősebb úr, és az unokája, aki egy tündéri kislány volt. Mindketten kiválóan beszéltek angolul, de később elárulták, hogy azért, mert ők angolok, csak a nagy zsúfoltság és a rossz idő miatt ideköltöztek. Gondolom az is segítette a döntést, hogy itt az angol nyugdíjból vidámabban lehet élni. Egyedül voltam a kempingben, sörözgettünk, beszélgettünk. Nagyon tetszett a tulajnak, hogy ezzel az öreg motorral megyek Pakisztánba.

Sötétedéskor elmentem letusolni. Gyönyörű tiszta volt a kemping mosdója, a fürdőszoba előterében pedig a régi bolgár paraszti élet szerszámai voltak kiállítva.

 


A kemping tulajdonosának unokája. Tündéri kislány volt.

 


A régi bolgár paraszti élet szerszámai

 

3. nap

Reggel jó korán elindultam, hogy minél nagyobb utat tudjak ma megtenni. A határ előtt megtankoltam, vettem 2T olajat, és ezzel el is költöttem a bolgár pénzemet az utolsó fillérig.

Itt sem voltak sokan a határon, a bolgár oldalon végeztünk is gyorsan, csak a török oldalon kellett egy kicsit többet várni, mert ott nem csak az útlevelet nézték, hanem a járművet is be kellett regisztrálni.

Ahogy átértem váltottam pénzt, és vettem autópálya kártyát, amit végül is nem használtam. Pedig meg is kérdezték az útvonalamat, mert az alapján számolták ki, hogy mennyi lírát kell fizetnem autópályadíjként.

A határ túloldalán rögtön volt egy mecset, hogy ha valaki a hosszú várakozás közben imádkozni szeretne, ott megtehesse. Szemből tényleg elég hosszú volt a sor.

Én Edirne után nem Isztambul, hanem Canakkale felé vettem az irányt. Már sokan vártak a canakkalei kompra, de motorral előre tudtam menni, így nem kellett órákat várnom. Áthajóztam a Márvány-tengeren, majd ahogy a tengerparti úton mentem, megláttam a Trója feliratot. Eredetileg nem akartam ide bemenni, de ha már útba esett, gondoltam, megnézem. Bent egy tér közepén ott volt a trójai fa ló mása, bele is lehetett menni. Körülötte régi oszlopok, amfiteátrum maradványai voltak, de még most is folytak az ásatások.

Ma az első török tankolásomkor történt egy kis malőr, ugyanis vizes benzint tankoltam. Teletankoltam a motort, majd odamentem a vízcsaphoz megtölteni a flakonom vízzel. Ekkor ért oda a benzinkút főnöke, aki mondta, hogy ne is indítsam be a motort, mert az egész tank benzint le kell engedni, ugyanis most szóltak neki, hogy egy autó motorja megállt a vizes benzintől. Tényleg vizes volt a benzin, enyhén szürkés emulzió jött le a tankból. Vastag csövük nem volt, így a benzincsövön engedtük le, ami elég hosszadalmas volt.

Közben odaért egy kerékpáros, akit régebben előztem meg. Azért állt meg, mert ő német, és odavonzotta az MZ látványa. Beszélgettünk Stefannal, így hívták a német srácot, akiről kiderült, hogy biciklivel megy Németországból Thaiföldre. Azt mondta, van rá egy éve. Előtte is csinált már kisebb túrákat, például a Duna forrásától elbiciklizett a Duna-deltába. Elláttuk egymást jó tanácsokkal, majd ő elindult, nekem pedig hoztak benzint egy másik kútról.

Szóval Trója után kiértem a török tengerpartra, ahol már kezdett rám esteledni. Találtam navigáció segítségével egy kempinget, de ott senki nem volt a recepción. Vártam egy kicsit, de nem jöttek, így tovább álltam. Más kempingeket is jelzett a közelben a navigáció, de azokról meg kiderültek, hogy nem kempingek. Már sötét volt, hálóhelyet kellett keresnem.

Az út túloldalán volt egy benzinkút, előtte pedig rendőrök igazoltatták az autósokat. Két rendőr, gondolom a főnökök, a kút előtt ültek, és teázgattak, én pedig odagurultam hozzájuk, hogy megkérdezzem, merre találok a közelben egy kempinget. Leültettek, hoztak üdítőt, majd mondták, hogy Törökországban bárhol kempingezhetek, sőt ajánlottak is egy jó helyet a parton. Elindultam arra felé, de előtte találtam egy alkalmas helyet, így ott aludtam a sátorban. Annyi baj volt, hogy elég erős szél fújt egész éjjel, és mozgatta a sátrat. Megfogadtam, hogy legközelebb ennyire nem megyek közel éjszakára a tengerparthoz, mert beljebb azért jobban védve vagyok a szél ellen.

 
Ő Stefan. Kerékpárral megy Thaiföldre.


Trójai faló

4. nap

A mai napra egy pamukkalei fürdőzés lett betervezve, de ezt el kellett halasztanom. Akkora durrdefektet kaptam, hogy alig bírtam megfognia motort. Nosza, cuccok le, kerék ki, gumiragasztó, pumpa elő, ugorjunk neki. Megragasztottam a tömlőt, de amikor visszatettem a gumit, akkor láttam, hogy a kerékcsapágy is lóg egy kicsit. Közben megállt mellettem egy német Mercedes egy török családdal, megkérdezni, hogy mi a baj. Mondom, hogy defektet kaptam, meg a csapágyat is ki kellene cserélni, nem-e tudnak a közelben egy szervizt. Én megpróbáltam kiütni a csapágyat, de hiába melegítettem, nem akart kijönni.

Adtak 2 flakon jéghideg vizet, kenyeret, joghurtot, megnézték a kereket, majd mondták, hogy hamarosan visszajönnek. Jöttek is, hoztak csapágyat, egy szerviz címét, egy almát, és mindezért egy fillért nem fogadtak el. Remélem Allah látta, és megjutalmazza őket, mert igazán megérdemlik.

Elmentem a szervizbe, de előtte újra kaptam egy durrdefektet. Újra szétszedtem a gumit, és akkor láttam, hogy kissé meg lett gyalogolva a külső gumi, és egy helyen már kiállnak belőle a drótszálak.  Feltettem a tartalék gumit, az utolsó tömlőt bele, és irány a szerviz. Ott kissé elcsodálkoztak, hogy hogy kerül ide egy magyar MZ, de rögtön hozzáfogtak a javításhoz. Kicserélték a csapágyakat, vettem 3 tömlőt, meg valami indiai külső gumit.

Ezután elmotoroztam Pamukkaléig, de ott sem találtam meg a kempinget a jelölt helyen. Úgy látszik, Törökországban a navigáció nem tudja rendesen a szállásokat. Küldözgettek ide-oda, végül egy apró hegyi faluban kötöttem ki. A falu boltjában találtam egy hölgyet, aki tudott angolul, mivel Rotterdamban él, csak most éppen hazalátogatott. Kempinget ő sem tudott, de mondta, hogy majd az öccse elvisz egy jó helyre, ahol kempingezhetek. Mielőtt elindultunk volna, kaptam tőle ajándékba üdítőket, meg jó pár édességet.

Jött a lány öccse, meg a haverja. Megmutatták a helyet, ahol alhatok, majd éjfélig beszélgettünk. Nem is állítottam sátrat, szép csillagos éjszaka volt, meleg szellő simogatott.

 
Megint defekt


Csapágy- és gumicsere egy török szervizben

5. nap

Korán összepakoltam, majd elindultam megnézni Hierapolist, az ősi romvárost, ahol a biztonsági őr megajándékozott egy angol nyelvű tájékoztatóval. Egyedül voltam turista, csak munkások dolgoztak a romokon.

Ezután már tényleg a pamukkalei fürdőzés következett, de még előtte megálltam egy kútnál vizet felvenni. Erre megállt mellettem egy autó, és a sofőrtől kaptam két nagy fürt szőlőt. Hát ilyenek a törökök.

Pamukkaléban már messziről látszott a hatalmas mészkőszikla, amit megkerültem, és a felső bejáraton mentem be. Nagyon meleg volt, és jó sokat kellett gyalogolni az öltözőkig motorosruhában, rengeteg cuccal. Átöltöztem, majd megmártóztam az egyik medencében. A víz nem volt mély, éppen csak bele lehetett ülni, de a táj csodás volt. Olyan, mint nálunk Egerszalók, csak sokkal nagyobb. Rengeteg orosz turista volt, valamint arab nők tejes csadorban, de ők csak a lábukat dugták be a vízbe.

A mészkősziklák körül hatalmas területen ókori romok voltak. Egyet kettőt megnéztem közülük, de mindet nem tudtam, mert akkora távolságra voltak egymástól. A délelőtt eltelt a fürdőzéssel, délben pedig elindultam Göreme irányába. Estefelé felmotoroztam egy jó nagy hegyre, hogy a hegytetőn mindenkitől távol sátrat verjek.

 

 
Hierapolis

 

 
Ez Pamukkale, ahol az MZ Club már visszatérő vendég

6. nap

Kora hajnalban kolompolásra ébredtem. Egy hegyi pásztor legeltette a nyáját a közelemben hajnal ½ 5-kor. Pedig tegnap este biztos voltam benne, hogy erre ember nem jár. Összeszedelőzködtem, legurultam a hegyről, és az egyik benzinkútnál megtankoltam, ahol a benzinkutas megmutatta a 251-es ETZ-jét. Ez nem Kanuni volt, hanem eredeti német, külön olajszivattyúval.

Legközelebb dél körül egy vendéglőnél álltam meg. A pincér fiúk kedvesek voltak, kacarásztak, aztán az egyikük elárulta, hogy ők igazán egymással szoktak kedvesek lenni. Rögtön mondtam, hogy én meg a lányokat szeretem. Jobb, ha ezt minél előbb tisztázzuk.

A következő állomás már Göreme volt. Nagyon érdekesek voltak a sziklába vájt lakások. Ezeket a csúcsos sziklákat tündérkéményeknek is nevezik. Egyik másikban még most is laktak, sőt az egyik ablakban parabolaantennát is láttam, mert attól még, hogy barlangban lakunk, lehet fejlett a technika. Sok árus volt az út szélén, meg egy kis srác tevével, amire fel lehetett ülni. A kis srác áhítattal nézte a motort, később jutott eszembe, hogy bizniszelhettünk volna. Ő felülhetett volna a motorra, én meg a tevére.

Továbbmentem, de itt már olyan forróság volt, hogy fröcskölt az aszfalt. Szórtak rá zúzott követ, meg valami port, de így is óvatosan kellett menni. Innen nem messze voltak még hasonló csúcsos sziklák, de ezeknek a tetejükön volt egy-egy hatalmas kőtömb, mintha valaki rátette volna őket. A környéken még több érdekes természeti képződmény volt, például olyan hegyoldal, ami hullámos sziklákból állt, vagy egy másik hegy, amelynek a függőleges oldalában szintén barlanglakások voltak.


Kappadokia


Vajon ki tette oda azokat a köveket?

7. nap

 Ma már jól bent jártam az Anatóliai-hegyekben. A forróság továbbra is kitartott, itt is sok helyen megolvadt az aszfalt.

Érdekes módon, bár közel voltam már az iráni határhoz, összesen 3 iráni személyautóval találkoztam. Nem tudom, kell-e az irániaknak vízum Törökországba, vagy csak a kötelező rendszám csere miatt nem jönnek át a határon. Iráni rendszámmal nem léphetnek ki az országból, külföldi utazáskor ki kell cserélni a rendszámot latin betűsre, ami végül is érthető, mert Irántól nyugatra nem tudják elolvasni a perzsa betűket. Iráni kamionokkal viszont gyakran találkoztam, ők eljönnek egész Nyugat-Európáig.

Megmásztam két nagy hegyet, a Zarát és a Tahirt. Az utóbbi már közvetlenül az iráni határ előtt volt. Itt láttam először embereket sárkunyhókban lakni, és azt, hogy egy ember talicskázza ki a tehéntrágyát az istállóból, másik kettő pedig brikettet formáz belőle. Ez már eléggé Ázsia.

Este az úttól nem messze, egy mezőn aludtam, ahová éjjel kóbor kutyák érkeztek, és egész éjszaka ott ugattak a sátor körül. Párszor elzavartam őket, de állandóan visszatértek, így nem sokat aludtam az éjjel.


Anatóliai hegyvidék


Közeledek az iráni határhoz

8. nap

Ma következett az iráni határátlépés. Itt nem határsorompó volt, hanem egy 4-5 méter magas kapu, amit csak akkor nyitottak ki, amikor érkezett valaki.

A török oldalon gyorsan végeztem, majd váltottam iráni rialt egy öregnél, aki kissé átvert az árfolyammal. Egyébként jópofa volt az öreg, keveset magyarul is tudott, és mondta, hogy járnak erre magyar kamionosok is, és mindig mondják neki, hogy b… meg a kecskét.

Az iráni oldal már nem volt ennyire egyszerű, rengeteg helyre kellett menni. Egyedül voltam turista, így mindenhol előre vettek. A többiek seftesek voltak, akik Törökországból hordták a portékát Iránba. A Tourist Office-ban egy nagyon kedves csadoros hölgy fogadott. Kiválóan beszélt angolul, és megajándékozott jó néhány Iránról szóló prospektussal. 2-3 óra alatt végeztem az összes hivatalos hellyel, majd odagurultam a kilépő kapuhoz, ahol ellenőrizték a biztosításomat, majd végre beléphettem Iránba, ahol rögtön megrohantak a taxisok mindenféle hülyeséggel, de elhajtottam őket.

Mivel sok idő elment a határátlépéssel, így ma csak Tabrizig jutottam. Itt egy benzinkúton megtankoltam a filléres iráni benzinből, és megkérdeztem a kutast, hogy tud-e valami olcsó szállodát. Ő leintett egy motorost, aki elvitt egy turistairodához. Ott megkérdezték, hogy milyen szállást akarok. Mondom: olcsót. Kikeresték a legközelebbit, a motoros pedig elvitt oda. Egyedül nem találtam volna meg, mert minden perzsa nyelven volt kiírva.

A tulaj kicsit tudott angolul, aminek nagyon örültem. Megmutatta a szobát, én meg mondtam neki, hogy a motornak is kellene valami zárt hely. Gondolkodott, majd kitalálta, hogy estére toljuk be a motort az előtérbe.

Egyszerű, de tiszta szobát kaptam, csak zuhanyozáskor kellett vigyáznom, mert a 220 voltos vezeték a zuhanyrózsa mellett volt összeszigszalagozva.

Érintésvédelem? Ne vicceljünk ilyen apróságokkal.


Megérkeztem Iránba


Az első iráni ebéd


Érintésvédelem

9. nap

Reggel meg akartam nézni a tabrizi Kék-Mecsetet, de még nem volt nyitva, így csak a mellette lévő parkban sétálhattam egyet. Mivel még 2 órát kellett volna várni a nyitásig, így inkább elmotoroztam a Kandován nevű kis hegyi faluba, Tabriz mellé.

Kandovánban is barlanglakások voltak egy hegy oldalában, úgy mint Törökországban, Kappadókia mellett. A faluba vezető út fizetős volt, de mivel motorral voltam, így tőlem nem kértek pénzt. Körbemotoroztam a falut, kis macskaköves utcákon át, majd visszamentem Tabriz felé. A hegyről lefelé menet megálltam az egyik faluban egy pékségnél, ahol akkora kenyeret vettem, mint egy fél asztallap. Egy részét rögtön ott a pékség előtt befaltam, a többit pedig eltettem későbbre.

Reggel, amikor elhagytam Tabrizt, még alig volt forgalom, de most megtapasztaltam az iráni közlekedést. A török sem volt egyszerű, de itt már tényleg mindenki arra ment, amerre eszébe jutott.  Ekkor még azt hittem, hogy ennél már nincs lejjebb, de amikor Pakisztánban elértem Quettát, akkor már láttam, hogy igenis van. Eleinte még megálltam a piros lámpánál, én egyedül, de a forgalom ezerrel húzott el mellettem mindkét oldalon. Később már én is leszoktam róla, mert féltem, hogy valaki nekem jön hátulról, mivel a helyiek nem számítanak arra, hogy bárki is megáll a piros lámpánál. Hogy minek ide közlekedési lámpa, azt nem tudom, úgysem nézi senki. Szerintem fölösleges pénzkidobás.

A legtöbb autóra ki van írva, hogy Masallah, ami azt jelenti, hogy Allah hatalmas. Gondolom ettől a felirattól remélték, hogy megvédi őket. Először úgy láttam, hogy semmi szabály nincs, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak van.

Be is másolom ide az iráni kreszkönyvet. Ígérem, nem lesz hosszú.

KRESZKÖNYV

(IRÁN) 

  1. §. Mindig az erősebb kutya él nemi életet.

Vége

Jogszabály magyarázat: A kamion és a busz a király, 100 km/h alatt csak akkor megy, ha nagyon muszáj. A személyautó megy árkon-bokron keresztül, a motorosok cikáznak az autók között, a gyalogosok pedig nem közlekednek, hanem megpróbálnak túlélni.

Szóval elhagytam Tabrizt, aztán az út mentén itt is láttam olyan falvakat, amik csak sárkunyhókból álltak, és az emberek együtt laktak a háziállataikkal. Az út szélén sok helyen árultak gyümölcsöket, egy helyen én is megálltam dinnyézni, majd az egyik faluban megálltam egy szerviz előtt csavarhúzót kérni, mivel a sajátomnak eltörtem a végét. Ellenőriztem az olajszintet a váltóban, aztán a szerelők meghívásának eleget téve ott a műhelyben megvacsoráztam. Bár egyikük sem beszélt angolul, de azért kézzel- lábbal mutogatva megértettük egymást.

Egyébként Iránban már nagy szenzáció a turista, bárhol megálltam, mindenki fotózkodni akart velem. Ide nem nagyon jönnek turisták, ők meg nehezen kapnak útlevelet.

Este egy kis hotelben aludtam, amit a helyi rendőrök ajánlottak.


Hagyományos iráni lepénykenyeret reggeliztem


Sárból tapasztott épületekből álló falu

 

10. nap

A motor itt is a hotel előterében pihent egész éjjel. Reggel felpakoltam, elindultam, majd az első pékségnél megálltam kenyeret venni. Többen vártak a kenyérre, én meg közben beszédbe elegyedtem a várakozókkal. Ők is, mint mindenki, azt kérdezték, hogy honnan jöttem, és merre tartok. Közben levideóztam a pékeket, ahogy serényen dolgoztak. A sorban rögtön előreengedtek, mivel én csak egy kenyeret akartam venni, a többiek meg négyet-ötöt, meg egyébként is itt én vagyok a vendég. Várakozás közben összebarátkoztam egy iráni családdal. Ők is lefotózkodtak velem, majd én is lefotóztam őket. Eddig nem nagyon mertem a nők társaságát keresni, mert ők is eléggé visszafogottak voltak velem, de most kiderült, hogy itt is ugyanolyan vagányak a csajok, mint nálunk.

1979-ben rendszerváltás volt Iránban. Elűzték a nyugatbarát sahot, és a papok vették át a hatalmat. Látni is a szigorú tekintetű Khomeini ajatollahot, és utódját, Khamenei-t mindenhol kiplakátolva. A csajoknak azóta minimum kendőt kell hordaniuk, meg olyan ruhát a nadrág fölött, ami takarja a feneket. A konzervatívabbak csadort és hidzsábot viselnek. Van olyan, akinek az egész arca kilátszik, de olyan is van, akinek csak a szemei. A színes kendők szerintem csinosak, de láttam, hogy sokan azt is nyűgnek érzik, mivel állandóan igazgatni kell, mert folyton lecsúszik. Később beszélgettem erről, és megerősítették, hogy szívesen levennék, ha lehetne.

Az autópályaparkolókban fotózkodtam ősrégi kamionokkal, amik a sofőrjeiknél is jóval idősebbek voltak. Iránban nagyon vegyes volt a kép gépjármű fronton. Vannak szép új autók, és ősrégi Paykan-ok, ami egy helyi gyártmány. Több ilyen is van, például a Saipa, ami személyautót és kamiont is gyárt. Vannak Zamyad furgonok, lépcsős hátú Peugeot 206-osok, és Dacia Loganok, amik Renault Tondar néven futnak.

Kamionokban még vegyesebb a kép. Látni vadiúj Volvo-kat és 50-60 éves Mack-eket. Azok a Mercedesek, amiket a Hungarocamion hordott ide Németországból a 70-es évek elején, még ma is kitűnő állapotban vannak. Csapadék nem nagyon van, így nem rohadnak, a többit meg megcsinálják a helyi szerelők. Tuningolhatják is őket, mert amikor 90-nel mentem az országúton, úgy mentek el mellettem ezekkel az ősrégi kamionokkal, mintha állnék. Újkorukban nem mehettek így.

De visszatérve az utamra. Az autópályák mellett sok mecsetet láttam, és szinte az összes parkolóban  volt imahely. Benéztem az egyik kék kupolájú mecsetbe, mely előtt egy szépen növényesített park volt. Két hívő rögtön beinvitált, én pedig nem mondtam nekik, hogy nem vagyok muszlim. Szétnéztem odabent, majd csöndben kijöttem.

Hamarosan kezdődött a sivatagos rész. A hőmérséklet 50 fok körül volt, úgyhogy gyakran meg kellett állnom vizet inni. Egy ilyen megálláskor odajött hozzám egy kedves hölgy és a kisfia lefotózkodni velem, majd megajándékoztak egy fél dinnyével. Hát ilyen az iráni vendégszeretet.

Este a navigáció segítségével találtam egy hotelt, ami egy igazi karavánszeráj volt a sivatagban. A mai napot egy tradicionális iráni vacsorával zártam, szőlőlugasok alatt, lágy iráni zene mellett, majd elvonultam a szobámba, ahol perzsaszőnyegek voltak leterítve, valamint hatalmas párnák voltak még, amelyeken nagyon jót aludtam.

 


Abijaneh

 


Iránban nagyon sok önzetlen, barátságos, segítőkész emberrel találkoztam

 


Finom vacsorát kaptam a karavánszerájban, ahol az éjszakát töltöttem

11. nap

Másnap reggel a tulaj fia és a haverja elvitt autóval megmutatni Mahan-t. Elmentünk egy csodálatos  kertbe, ahol lépcsőzetesen folyt lefelé a víz a magasból. Valamilyen sahnak volt a palotája, a nevét nem tudtam megjegyezni, de nagy fejes lehetett, mert még Indiából is küldték neki az ajándékokat. Volt ott egy múzeum is, régi iráni dolgokkal és Koránokkal, valamint egy olyan szőnyeg, aminek a rendkívül aprólékos mintáját 6 lány több éven át készítette. Aztán bementünk egy mecsetbe, megnéztük a régi városfalat, és egy sárból épült kupolás épületet, aminek a belsejében kb. 20 m mély gödör volt. Ez volt annak idején a város hűtőszekrénye. Még sok dolgot tudtak volna mutatni nekem, de szorított az idő, mert ma még le akartam menni a pakisztáni határra.

Egy kis faluban megebédeltem, majd újra nekivágtam a sivatagnak. Eddig ez volt a legkeményebb napom. Eleinte csak az 50 fokos hőséggel kellett megküzdenem nekem és a motornak is, de aztán feltámadt a szél, és homokvihar alakult ki. Olyan erős volt a szél, hogy majd felborított, alig láttam valamit, az út szélén szárazra aszalódott tevetetemek voltak, nekem pedig szemem, szám tele lett homokkal, hiába hajtottam le a plexit.

Ha megálltam, rögtön megállt mellettem egy kamion, hogy van-e valami gond, kajám, vizem van-e. Mindig adtak hideg vizet, és elmondták, hogy itt már ne nagyon álljak meg, mert átjárnak Afganisztánból a tálibok. Arról már rég lemondtam, hogy a határig lemenjek, már csak azt vártam, hogy Zahedan-t elérjem.

Itt már egyre több katonai ellenőrző pont volt, ahol meg kellett állnom. Az egyiknél leültettek egy padra, melynek a másik végén két afgán ült, egymáshoz bilincselve. Míg az egyik katona az adataimat írta be egy könyvbe, addig a másik az afgánokkal foglalkozott. Vajon tálibok lehettek? Nem nagyon akartam firtatni a kérdést.

Sötét lett, mire Zahedan-ba értem. A városközpontban találtam egy szállodát, de az túl drága volt nekem, a következőben nem volt üres szoba, végül rendőröknél érdeklődtem, akik ajánlottak egyet, így rendőri felvezetéssel érkeztem a szállodába. A motornak is találtunk helyet a pincében, ahova olyan meredek lejtőn kellett lemenni, hogy majd orra estem.

 


Mahan régi hűtőszekrénye

 


Pihenő a sivatagban


Ahol már a teve sem bírja

 

12. nap

Reggel jó korán elindultam, hogy mielőbb átléphessem a pakisztáni határt. Sokasodtak az ellenőrző pontok, volt, ahol be kellett menni regisztrálni, de volt, ahol csak intettek, hogy mehetek, legfeljebb annyit kérdeztek meg, hogy hová megyek.

Mirjaveh volt az utolsó település a határ előtt, úgyhogy itt még megtankoltam a filléres iráni benzinből. Itt már belucsiak élnek, felismerni őket a tipikus öltözékükről, amit shalwer khameznek hívnak. Nálunk ezt a ruhát úgy hívják, hogy pizsama. Később Pakisztánban érdekes volt a „pizsamás”, ugyanakkor géppisztolyos rendőrök látványa. De lehet, hogy csak azért volt furcsa, mert nálunk nem szoktak a hálóruhához AK 47-est hordani.

Szóval sok „pizsamás” ember volt az utcákon, meg rengeteg rendőr, katona. Minden második autó terepszínű Toyota Hilux volt, a platón 3-4 géppisztolyos katonával.

Innen már csak 6 km volt a határ, de a falu után volt egy ellenőrző pont, ahol félreállítottak, és elvették az útlevelem. Kérdezték, hogy van-e fényképezőm. Persze, hogy van. Hogy néz ki egy turista fényképező nélkül. Adjam azt is oda. Odaadtam, elvonultak vele, én meg kint ültem egy padon. Vagy 2 órát üldögéltem, figyeltem a forgalmat, érdekes módon csak iráni autók jöttek, pakisztáni egy sem. Valami miatt nem jöhetnek át Iránba, sőt a kamionok is a határon rakják át az árukat.

2 óra várakozás után már unatkoztam, szóltam az egyik katonának, hogy jó lenne felpörgetni az eseményeket, mert szeretnék haladni. Bevitt a főnökéhez, ahol ott volt az asztalon az útlevelem és a fényképezőm. Leültettek, majd elkezdtek kérdezgetni, hogy mit keresek itt. Mondom, hogy turista vagyok. Mit fényképeztem? Mecseteket, kerteket, tájat, iráni embereket.

Újabb emberek jöttek, sorra gyártották a jegyzőkönyveket, majd mondták, hogy átvisznek egy másik rendőrségre. A motorom egy katona hozta, engem terepjáróval vittek. Mindenki egyenruhában volt, kivéve egy mogorva embert. Valószínűleg ő lehetett a titkosszolgálattól. Ott újabb irodákba vittek, mindenki gyártott pár jegyzőkönyvet, már egész halom volt belőlük. Mondták, hogy újabb rendőrségre megyünk, mert ott jól beszélnek angolul. Meg is találtuk a jól beszélő embert, akinek az egész szókincse abból állt, hogy ha varjú (How are you?). Közben délután lett, a papírhalom növekedett, én meg már kezdtem unni az egészet. Felálltam, odamentem az asztalhoz, felvettem a telefont, hogy most hívom Teheránban a nagykövetséget, mert ez már felháborító, amit itt a vendéggel művelnek. Az iszlám világban a vendég az szent, mindent megtesznek érte, hogy jól érezze magát, erre ezek itt már reggel óta szórakoznak velem.

Na rögtön változott a hangnem. Esetleg innék-e egy teát vagy hideg vizet? Talán fáradjak oda az asztalhoz, mert rögtön tálalják az ebédet. Kaptam jó rizses húst, majd amikor jóllaktam, akkor mondtam, hogy most már térjünk vissza az útlevélhez és a fényképezőhöz. Ne haragudjak, ez háborús övezet, már többször megtámadták őket, nemrég megöltek 10 katonát. De rögtön jön az ügyész, aláíratják a papírokat vele, és szabad vagyok. Merem remélni, ugyanis én tényleg turista vagyok, és nem terrorista. Azt még előtte hozzátettem, hogy én azért jöttem ide, hogy Európában népszerűsítsem Iránt, de azt garantálom, hogy ebből akkora botrány lesz, hogy senki nem fog idejönni.

Hamarosan alá is írta az ügyész a papírt, és szabad voltam. Visszavittek az előző rendőrségre a motorhoz, ahol az egyik katona vigyorogva kérdezte, hogy nem-e baj, hogy összetörte a motoron a tükröt. Ha nem lett volna körülöttem kb. 40 géppisztolyos ember, akkor felrúgtam volna. Mondtam, hogy most szépen elmész Mirjaveh-be és vágatsz bele tükörlapot. Nem reméltem, hogy sikerülni fog neki, de legalább lássa a felháborodásomat. Hamarosan vissza is jött, hogy itt nem tudnak bele  tükörlapot vágni. A tükör többi részét sem hozta vissza, de úgy voltam vele, hogy azzal úgy sem tudnék mit kezdeni tükörlap nélkül. Azért volt nálam tartalék tükör, de azt nem akartam nekik mondani.

Visszamentünk az eredeti ellenőrző pontra, ahol kezdődött a balhé, visszaadtak mindent, és mondták, hogy hamarosan jönnek értem, és levisznek a határra. Itt már mindenki kíséretet kap. Hamarosan jött is egy főnök kinézetű ember, hozta a tükrömet, frissen vágatott tükörlappal. Annyi szépséghiba volt benne, hogy az üveg szélén volt egy kis virágminta. Lehet, hogy az otthoni tükrüket vágták szét? Mindenesetre nagyon hálás voltam neki. Mondta, hogy öltözzek, mert indulunk a határra. Beindítottam a motort, majd szóltak, hogy állítsam le, mert zár a határ.

-Na akkor hol aludjak?

-Menjek vissza Zahedanba.

-Ti meg vagytok húzatva. A ti paranoiátok miatt menjek több, mint 100 km-t?

-Na jó, itt Mirjaveh-ben is van szálloda.

Elvittek oda, de 800 000 rialt akartak kérni egy szobáért. Mondtam, hogy 500 000-em van, ha nem jó, sátrat verek a kertben. Végül is elég lett az 500 000, de amikor megláttam a szobát, még azt is sokallottam. Az ágyon kívül minden tiszta mocsok volt, de nem volt más választásom.


Végtelen sivatag

13. nap

Ma talán már tényleg átlépem a határt. Azt mondták, 9-re menjek vissza az ellenőrző pontra, ott fognak várni a kísérők. Természetesen várni kellett rájuk, az irániaknak más fogalmaik vannak a pontosságról.

Előtte még vettem kaját egy boltban, ahol leültettek, és ott a boltban meg is reggelizhettem. A motor látványára egész tömeg verődött össze a boltban, és a belucsiak, akiktől az irániak annyira félnek, érdeklődve kérdezgettek.

Na de végre megérkezett a kíséret az ellenőrző ponthoz, ami egy Toyota Hiluxot jelentett, platóján géppisztolyos katonákkal, és egy terepszínű enduro motort, két katonával. A motor vezetőjénél is géppisztoly volt, keresztbe fektetve a tankon, és a lábaival tartotta. Így mentünk le a határra, a terepjáró, utána én, és a motoros katonák.

A határon már várt rám az Iráni Turisztikai Hivatal vezetője, gondolom leadták neki a drótot, hogy jövök. Egyébként később megtudtam, hogy az idén már én vagyok a 24. turista, aki Irán felől gépjárművel határt lép. Afganisztán és Kína felől nem nagyon jönnek, Irán felől ez az egy nemzetközi határátkelő van, tehát nincs nagy turistaforgalom. Az úriember leültetett az irodájában, kaptam tőle mindenféle prospektusokat, és amíg azokat nézegettem, ő elintézte az összes papíromat.  Cserébe annyit kérdezett, hogy adnék-e riportot az iráni TV-nek, mert ő már azt is iderendelte. Nagyon szívesen. Kérdezgettek az utamról, én meg méltattam Iránt. Egyébként tényleg mindenki nagyon kedves volt velem Iránban, kaptam rengeteg ajándékot, a tenyerükön hordoztak. Nem említettem a TV-ben a tegnapi incidenst, de remélem, hogy annak a mogorva titkosszolgálati tisztnek tele lett a gatyája, amikor a TV-ben meglátott.

Ezután a pakisztáni oldal következett, ahol már vártak rám a kísérőim. Segítettek a papírmunkában, mindenkit félreállítottak, tourist, tourist, mondták. Sajnos ma már nem indulhattunk el, mert sötétedésig nem értük volna el a következő biztonságos helyet, így itt kellett aludnom a laktanyában, mert ez egy jól védhető épület volt, több méter magas kőfallal, szögesdróttal, rengeteg géppisztolyos katonával. Délután hoztak 50-60 embert, több sorban letérdeltették őket az udvar porában, regisztrálták őket, majd egy busszal elvitték mindegyikőjüket valahová. Állítólag határsértők voltak. Este elmentünk vámpapírt pecsételtetni a vámudvarra, aztán megkaptam a főnök irodáját, ahol volt ventilátor, a földön pedig padlószőnyeg, így arra terítettem a matracot.

 


Beköltöztem a laktanyaparancsnok irodájába

 


Világutazók matricái

 

14. nap

Ma végre elindultunk. Reggel elvittek a bazárba pénzt váltani, így körbejárhattam Taftan-t, a határfalut, ami szó szerint egy porfészek. Aszfaltos út nincs, sárkunyhók viszont vannak. Sőt csak azok vannak. Azért nem túl biztató látvány, ha az országba belépve ez fogadja az embert. Pakisztánban is végig sivatagban jöttünk, volt sok ellenőrző pont, ahol regisztrálták az adataimat. Már kívülről fújtam az útlevélszámot, vízumszámot. Általában nekem kellett beírni az adataimat, de volt, ahol elkérték az útlevelet, és ők töltötték ki a papírt. Itt az anya neve helyett mindenhol az apa neve kell. Az egyik ellenőrző pontnál legnagyobb megdöbbenésemre megtudtam, hogy apámat Nyilvántartó Hivatalnak hívják. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen családfával rendelkezem.

Tudom, hogy az én biztonságom miatt volt, de amikor már ezredszer álltunk meg, akkor azért már fárasztó volt. 

A kísérőautóval vittünk ellátmányt is egyik helyről a másikra, mert ezeken az ellenőrző pontokon semmi nincs, ezek csak sárkunyhók a sivatagban, pár géppisztolyos emberrel. Néhol azért volt egy-egy bástyaszerű építmény is lőrésekkel. A rendőrök jó felek voltak, mindenhol megteáztattak, a kísérők viszont folyamatosan cserélődtek.

Délben megálltunk egy faluban ebédelni. Egyébként a határ és Quetta között alig pár település van. Az ebéd úgy történt, hogy letettük a motort egy laktanyában, két katona átment a szemközti vendéglőbe, majd intettek, hogy mehetek én is. Minden vendég keze az asztalon, síri csönd, a katonák géppisztollyal a kezükben figyelték a vendégeket, azok meg engem. A pincér gyorsan megmutatta a választékot, majd visszamentünk a laktanyába, ahová áthozták a kaját.

Délutánra értünk Dalbandinba, ami félúton van Taftan és Quetta között. Itt volt egy olyan szálloda, ami megfelelően védhető. Betonfallal körbevett udvaron tettem le a motort, aztán megkaptam a szobámat a legfölső emeleten. Oda nem is engedtek senki mást. Én sem mehettem ki, csak kísérettel a szálloda alatti boltba. A szobám előtt ült az egyik katona, a másik meg a recepción volt, de estére még odarendeltek néhányat a szobám elé. Kérdeztem is őket, hogy most ki védi az országot, ha az egész pakisztáni hadsereg az én ajtóm előtt ül. Mondták, hogy így is elég rossz híre van Pakisztánnak a világban, ha pedig nekem valami bajom esne, arról hetekig cikkezne a világsajtó, itt meg fejek hullanának. Szerintem ezt szó szerint értette. Természetesen én sem akartam, hogy fejetlenség legyen Pakisztánban.

Estefelé beszélgettem, fotózkodtam pár pakisztáni fiatallal az udvaron, de természetesen mindezt csak a katonák kíséretében tehettem.

 


Rendőrkapitányság

 


Nem terroristák. Rendőrök.

15. nap

Reggel tovább indultunk Quetta felé. Már nagyon untam a sivatagot, azt, hogy szemem, fülem, szám tele homokkal, és hogy az úton állandóan a homokdombokat kell kerülgetni. Untam, hogy napok óta csak ezt a sárgásbarna színt látom, minden ugyanolyan színű, a homok, a tevék, az épületek. Vágytam valami változatosságra, hogy lássak egy fát, tavat, bármit, ami megtöri ezt az egyhangúságot.

Itt már nem kellett állandóan megadni az adataimat, hanem ki volt minden adatom nyomtatva egy lapra, és azt osztogatták a kísérők. Viszont a kíséret egyre gyakrabban változott. Tegnap még volt olyan, hogy 100 km-t is mentünk anélkül, hogy cserélődtek volna a kísérők, de ma már volt olyan is, hogy 10 km-enként váltottak.

Quetta előtt kissé változott a táj, egy kisebb hegyen kellett átkelni, majd hamarosan átadtak a helyi rendőröknek. Itt egy kicsit várni kellett, addig beszélgettem a katonákkal. Ők kérdezgettek az európai szokásokról, én meg a helyiekről kérdezgettem őket. Láttunk egy esküvői menetet, mondták, hogy itt 4 felesége is lehet egy férfinek, de olyan, hogy barátnő, na olyan nincs. Ha kitudódna a dolog, a lánynak nemcsak az apja, hanem az összes férfi rokonsága a vejjelöltre vadászna, és addig nem nyugodnának, amíg meg nem ölnék. Tehát csak házasság után szabad a pálya.

Várakozás közben figyelgettem a forgalmat. Autóbuszban szarvasmarhát szállítottak, motor oldaltáskájában 2 kecskét, másik motoron kaloda volt, abban egy kisebb kecskenyáj, de a legszebb az volt, amikor 2 kisgyerek ült a motor tankján, apuka vezetett, anyuka hátul, kecske az ölében. Igazi családi idill. Védőfelszerelést, sisakot senki nem viselt, apuka mégiscsak férfi, anyukát megvédi a csador, a gyerekek meg tudják meg minél előbb, hogy kemény az élet. Meg a beton. Láttam autóbusz tetején embereket utazni, kíváncsi vagyok, hogy egy hirtelen fékezéskor mennyien maradnak fent. Döbbenetes. A biztonságot hírből sem ismerik.

Na de közben megérkeztek a rendőrök, feldobáltuk a platóra a cuccaim, ugyanis reggel óta mindig a kísérőautók hozták, így legalább addig sem terheltem a motort. Ők már a város határáig vittek, ahol egy újabb rendőrautó és egy páncélkocsi várt. A rendőrautó szirénázva csinálta az utat, utána jöttem én, majd a páncélautó. 

Elvittek a Bloom Star hotelbe, minden turistát ide hoznak, talán ez az egyetlen biztonságos hotel a városban. A személyzet beszél angolul, igaz, olyan tájszólással, hogy alig érteni.

 


Feldíszített pakisztáni kamionok

16. nap

Ma elmentünk az NOC engedélyért. Egy sötét üveges rendőrautó jött értem, meg 2 motoros rendőr.  Elvittek a Bevándorlási Hivatalba, ahol meg kellett mondanom, hogy hova akarok menni. Azt az útvonalat nem engedélyezték, amit én előzőleg kinéztem, azt mondták, hogy az annyira veszélyes, hogy ott még a katonaság sem tudna megvédeni. Később a hotelben a helyiek megerősítették, hogy az tényleg olyan hely, ahova ők pakisztániként sem mernek bemenni. Helyette Sukkur felé kellett elhagynom Beludzsisztánt, majd Lahore felé kellett mennem. Eredetileg fel akartam menni a Himalájába a kínai határig, de ez így több száz kilométeres kerülő lenne, addig meg lejárna a vízumom, úgyhogy újra változtattam az útitervemen, és az indiai határt céloztam meg.

Amikor a Bevándorlási Hivatalból jöttünk vissza a hotelbe, láttam szőlőárusokat az út szélén, úgyhogy szóltam a rendőröknek, hogy szeretnék szőlőt venni. Megálltunk, az árus odajött az autóhoz, de valamit mondtak az árusnak, mert rögtön visszament az asztala mögé. A vásárlás úgy történt, hogy odaadtam az egyik rendőrnek a pénzt, és ő hozta oda nekem a szőlőt. Én nem szállhattam ki, a rendőrök meg gondoskodtak róla, hogy senki ne jöhessen a közelembe.

 


Ő állította ki az NOC engedélyt, ami a pakisztáni közlekedésemhez kellett

 


Quetta, Beludzsisztán fővárosa

17. nap

Reggeli után érkezek a rendőrök, akik kivittek a városból, majd itt is többször cserélődött a kíséret.

Eddig úgy láttam, hogy Pakisztán olyan, mintha 100-200 évet mennénk vissza az időben. De most módosítok. Ez itt olyan, mintha a középkorban lennénk. Ökrös szekér, kecskenyáj, szamarak, mindez a tartományi főváros kellős közepén. Mint egy időutazás.

A város után láttunk egy rablóbandát, vagy 30-an rohantak meg egy autót. A rendőrök géppisztollyal a kezükben leugráltak az autóról, na egyből lett szaladás.

Quetta után volt pár hegy, de nem nagyon tudtunk haladni, mert a kamionok kb. 10-20 km/h-s sebességgel mentek. A kíséret itt is folyamatosan cserélődött, de várni sehol nem kellett. Volt olyan, hogy az előző kísérő csak lelassított, a másik pedig becsatlakozott elém. Általában a szokásos Toyota Hilux kísért, de volt, hogy motoros rendőrök. Némelyik csak 30 km/h-val akart menni, én meg már fásult voltam a melegtől, a sivatagtól, a változatlan tájtól, és mondtam neki, hogy ha nem húzza azt a gázt, úgy itt hagyom, mint kutya a Sza...harát.

Délután találtunk egy útszéli hotelt, de aztán kiderült, hogy itt nem alhatok. Viszont sok régi feldíszített kamion volt előtte, és a rendőrök elintézték, hogy az egyikkel vigyenek egy kört. Ez egy 35 éves Bedford volt. Érdekes volt az enyém után, bár itt rugózásról nem lehetett beszélni. Az, hogy a kamionokon a rakomány tetején, vagy a buszok tetején emberek utaznak, esetleg a lökhárítón állnak, az teljesen általános. Biztonság? Sose hallották ezt a szót.

Mi pedig a kamionozás után mentünk tovább, a rendőrök zavarták le az embereket az útról, egyszer az életben én is úgy érezhettem, hogy fontos ember vagyok. Sukkur előtt, Ps. Tamachi-ban álltunk meg, ott kivittünk egy ágyat a rendőrség udvarára, és ott aludtam a szabad ég alatt. Jó meleg éjszaka volt, de csak füldugóval tudtam aludni, mert közel volt az út, és itt az a szokás, hogy mindenki dudál.

 


Pakisztáni áruszállítók

 


A 40-50 fokos sivatagban jól esett a hideg víz

18. nap

Reggel 08.00 után jöttek a kísérő rendőrök, és egy gyors reggeli után indultunk tovább. Átléptünk Szindh tartományba, és itt azért már jelentősen megváltozott a táj, pálmaligetek, rizsföldek voltak, a folyókban vízibivalyok fürödtek, de azért még tevéket is lehetett látni. Hamarosan átkeltünk az Induson, ami Pakisztán fő folyója.

Először Kot Diji-t akartam megnézni, ami egy több ezer éves erődítmény az Indus Völgyi kultúra idejéből. Ez párhuzamosan létezett az egyiptomi és mezopotámiai kultúrákkal. Letettem a motort az erőd előtt, az egyik rendőr ott maradt vigyázni rá, én meg a többi rendőrrel bementem az erődbe. Volt ott egy karbantartó, aki egy kicsit beszélt angolul, és ő próbálta elmagyarázni, hogy melyik épületben mi volt. Jól kitikkadtam, mire megnéztük az erődöt, ezért a rendőrökkel leültünk a büfében meginni egy üdítőt.

A kíséret itt is kitartott, aminek annyi előnye volt még a biztonságon túl, hogy ők legalább tudták, hogy merre kell menni. Közlekedési táblát egyetlen egyet láttam, az is szindhi vagy urdu nyelven volt. Ez olyasmi írás, mint az arab.

A következő állomás Mohenjo Daro volt, ami egy hasonló kori ásatás, mint Kot Diji, egy múzeummal kiegészítve. Itt elköszöntek tőlem a rendőrök, én meg azt hittem, hogy eddig tartott a kíséret. Bementem, szétnéztem a múzeumban, amit csak nekem nyitottak ki, mert egyébként ebédidő volt. Mondtam, hogy egyenek nyugodtan, én nem sietek, de ők meg úgy voltak vele, hogy egy külföldi vendéget nem illik várakoztatni. Közben jöttek más látogatók is, én meg összeismerkedtem két nagyon értelmes fiatal sráccal. Az udvaron megnéztük az ásatásokat, és egy régi sztúpa maradványait, majd leültünk meginni egy üdítőt. Megbeszéltük, hogy elmegyünk ebédelni, aztán megmutatják a környék érdekességeit. Sajnos erre nem került sor, mert megjelent egy rendőr, és durván elzavarta a srácokat, engem meg leültettek a rendőrőrsön, mert az is volt itt, csak amikor bejöttem nem vettem észre. Sajnáltam a srácokat, mert ők tényleg értelmesek voltak, és látszott rajtuk, hogy jót akarnak nekem. Láttam az udvaron egy fánkost, és mondtam a rendőröknek, hogy elmegyek kaját venni, ha már így kútba esett az ebédem. Visszamentünk a rendőrségre, mert persze a fánkosig tartó 50 m-t sem tehettem meg egyedül, megkajáztam, ittam rengeteg hideg vizet, majd az épület mögött lévő kútnál megmosakodtam, mert szakadt rólam a víz. Itt is regisztrálták az adataim, majd elindultunk visszafelé Quetta irányába.

Estére értük el Beludzsisztán határát, itt egy katonai ellenőrző pontnál álltunk egy órát, mert már sötétedett, és ment a tanakodás, hogy hol éjszakázzak. Elvileg csak nappali közlekedésre volt érvényes az engedélyem, így gyorsan visszamentünk vagy 10 km-t Jacobabadba, ahol egy rendőrőrsön aludtam.

 


9 személyes mikrobusz

 


Iskolásjárat

 


Vigyáztak rám

 

19. nap

Az éjszakát újra a rendőrség poros udvarán töltöttem, de itt legalább tettek mellém egy nagy ventilátort, így amikor éppen volt áram, akkor járt valamennyire a levegő. 08.00 óra után indultunk tovább, előtte még megpróbáltam megmosakodni, de aztán inkább hagytam a fenébe, mert olyan állapotok és szagok voltak, hogy majdnem dobtam egy rókát. Indulás előtt még tettem egy csavart az első sárvédő felfogatásába, mert az egyiket elhagytam valahol. A kíséret ma is folyamatosan cserélődött, én pedig már sokszor le sem szálltam a motorról, csak odaadták a könyvet, beírtam az adataimat, kértem hideg vizet, aztán gyerünk tovább.

Láttam az út mentén egy tevecsordát, rengeteg tevével. Hogy milyen büdös állat a teve. 50 m-es körzetében nem lehet megmaradni.

Átmentünk jó pár városon, ahol hatalmas tömeg volt, bivalycsorda, szamárkordék, a szamarakat az úttest szélén mosták slaggal, a kecskét ott nyúzták a belvárosban a 40 fok feletti melegben, a házak falára meg tehénszarból készült kis pogácsákat tapasztottak, ott szárították, gondolom ez lesz a téli tüzelő. Tehénszarbrikett.

A rendőrök próbáltak utat csinálni, de a nagy tömegben ők sem tudtak mindenhol haladni. Délután mondtam a rendőröknek, hogy fel kellene tölteni a motort benzinnel, engem meg kajával. Megtankoltunk, majd vettem olajat. Sajnos Törökország óta nincs 2T olaj, de 4T olajjal is ment a motor.

Ezután átmentünk a szemközti vendéglőbe, ahol leültünk a zsírtól fekete padlószőnyegre, amin még egy-két helyen lehetett látni, hogy zöld volt valamikor. Az ablak korom fekete volt a mocsoktól, tehát nem simán vastagon állt rajta a por, hanem olyan fekete volt, hogy nem szűrődött át rajta a fény. Áram épp nem volt, így a dög melegben, félhomályban ettük a legyektől hemzsegő ételt. Hozzáértők szerint azt a húst kell választani, amin sok a légy, mert az még friss. Arra gondoltam, hogy ha ettől nem leszek beteg, akkor engem már ciánnal sem lehet megmérgezni. Mindenesetre itt sokat erősödött az immunrendszerem.

Quetta előtt volt olyan, amikor személyautóval kísértek, itt tudtunk 80-90-nel is menni, nem úgy, mint előtte, amikor sokszor 40-50 km/h-val mentünk. Volt olyan rendőrautó, amelyiknél a gumi oldalfaláról tenyérnyi gumidarab vált le félig, és csapkodott. Amikor mondtam nekik, akkor csak legyintettek, hogy tudják. Volt olyan rendőr, amelyik megkérdezte, hogy minek veszek sisakot, hiszen meleg van. Hát nem azért, mert fázik a fejem. Csodálták a sisakot, a protektoros nadrágot, valószínűleg még sosem láttak ilyet.

Estére értük el Quettát, ahol már eleve a Bloom Star hotelbe vitettem magam, mert már alig vártam, hogy letusolhassak, és rendbe szedjem magam.

 


Tevék

 


Kecskeszállítás motoron

20. nap

Ma reggeli után elmentünk a hazafelére érvényes NOC-t elintézni. Motoros rendőrök jöttek értem, de most a változatosság kedvéért tuk-tukkal mentünk. Az egyik rendőr jött a motorral, a másik mellettem ült a tuk-tukban. A főútra nehezen tudtunk kikanyarodni a nagy forgalomban, a szennyvíz pedig az úttest szélén folyt csatornázás híján, így el lehet képzelni, hogy milyen szagok voltak. Mondtam is a tuk-tukosnak, ha nem indul el azonnal, a következő lélegzetvételnél nyakon rókázom. Most már gördülékenyebben ment az ügyintézés, gyorsan meglett az NOC, közben pedig az egyik irodában összehaverkodtam egy francia sráccal és a kisfiával. Ők már lassan egy éve úton vannak a lakóautójukkal az egész családdal, de már hazafelé jönnek Malaysiából. Mondta, hogy az indiai közlekedés még a pakisztánitól is rosszabb. Én minden országban azt hittem, hogy ennél már nincs lejjebb.

Vissza tuk-tukoztunk a hotelbe, ahol kiderült, hogy rossz dátumot írtak az NOC-re. A papír szerint a mai napon kellene elindulnunk, de akkor már nem érnénk el a következő biztonságos helyet sötétedésig, így mentünk egy újabb kört a tuk-tukkal a hivatalba. Ott annyit csináltak, hogy hibajavítóval kisatírozták a dátumot, és kézzel odaírták a holnapit. Se pecsét, se aláírás. Ezt akár én is megcsinálhattam volna a hotelben.

Amikor visszaértünk elkezdtem nézegetni a motort, mert ma volt rá idő. A hátsó kerék lógott, szétszedve láttam, hogy a kerékcsapágy újra megadta magát. Levettem a lánckereket, annak is szorult a csapágya. Úgy voltam vele, hogy ha lehet kapni csapágyat, akkor inkább veszek. Volt nálam tartalék, de az inkább maradjon meg, ki tudja, szükség lesz-e még rá az úton. Úgy tűnik, a teljesen megpakolt motor, és a rengeteg fekvőrendőr, amiket nem jeleztek előre, és sokszor nagy sebességgel mentem át rajtuk, eléggé igénybe vette a csapágyakat. Mivel a hotelből nem mehettem ki, ezért a személyzet egyik tagját küldték el csapágyért egy szervizbe.

 


Afgán gyümölcsárus

21. nap

Reggeli után jeleztem a hotel recepcióján, hogy hívhatják a rendőröket, akik kikísérnek a városból. Lehordtam a cuccaim a motorhoz, ahol meglepve láttam, hogy ott áll 2 orosz rendszámos KTM. Mire megérkeztek a rendőrök, előkerült az egyiknek a gazdája, de csak pár szót válthattunk, mert a rendőrök már tűkön ültek.

Szokás szerint most is rengetegszer cserélődött a kíséret, még bent a városban is. Mikor megálltunk, mindig tömeg vett körül minket, de a rendőrök senkit nem engedtek túl közel hozzám.

Quetta után volt egy kis hegy, de nem lehetett nagyon döntögetni a motort, mert egyrészt nagyon meg volt pakolva, másrészt elég rossz volt az út. A mai úticél Dalbandin volt, a város, ahol idefelé is megszálltam.

Még világosban elértük a hotelt, ahol örömmel láttam, hogy már itt van Cyprien, Caroline, és a két kisfiuk, Octave és Eloi. Cyprien-nel és Octave-vel már találkoztam Quettában, amikor a hazafelére érvényes NOC-t intéztük. Este az udvaron ittunk egy üdítőt, majd én elvonultam, hogy elküldjek néhány e-mailt, ugyanis csak minden második órában volt áram.

 


A konyhafőnök és a munkahelye

 


Géppisztoly nélkül egy lépést sem tesznek

22. nap

Reggel ½ 8-kor indultunk Dalbandinból. Az volt a terv, hogy délután határt lépünk. Folytattuk a csapatást a sivatagban, aztán délután feltámadt a szél, a motor pedig egyre jobban erőlködött. Ahogy egyre jobban húztam a gázt, hallottam, hogy elkezd csörögni a motor, tehát valahol fals levegőt szív. Az egyik ellenőrző pontnál mondtam, hogy várjunk egy fél órát, kicserélem a gyújtás oldali főtengelyszimmeringet. Gyorsan meg is voltam vele, így haladhattunk tovább.

Ahogy közeledtünk a határhoz, sokasodtak az ellenőrző pontok, és ezeken egyre többet kellett várnunk. Én ráértem, de Cyprienéknek ezen a napon járt le a vízumuk, úgyhogy ők siettek volna, mert 17 órakor zárt a határ, addig ki kellett lépniük Pakisztánból. Minden ellenőrző pontnál gyorsan beírtuk az adatainkat, és sürgettük a rendőröket.

Végre elértük Taftan-t, a határfalut. Itt be kellett mennünk a vámudvarra lepecsételtetni a járművek vámpapírjait, de ezt szerencsére soron kívül megcsinálták nekünk. Rohanás a határra, ahol ½ 4-kor közölték, hogy jöjjünk vissza holnap. A pakisztániak az irániakra hivatkoztak, mondták, hogy ők megcsinálják a papírokat, ha az irániak is. Cyprien átment az irániakhoz, de nem járt eredménnyel, viszont a pakisztániak megígérték, hogy nem csinálnak ügyet a vízum lejártából. Így visszamentünk Taftanba abba a laktanyába, ahol idefelé is aludtam. Cyprienék leparkoltak a lakóautóval a külső udvaron, én meg megkaptam újra a főnök irodáját.

Délután elmentünk a közeli boltba, azaz pálmalevelekkel fedett kunyhóba vásárolni, hogy elkölthessem a maradék rúpiámat. Vettem pár dolgot, de túl sok minden nem volt a boltban, ezért a maradék pénzemet átváltattam a boltossal Euro-ra. Visszakísértek minket a laktanyába, ahol kitettük az asztalt és a székeket az udvarra, és estig beszélgettünk. Ma is hoztak vagy 50 határsértőt, úgy tűnik, ez itt mindennapos esemény. Este befutottak az orosz motorosok a KTM-ekkel, így megosztoztam velük a főnöki irodán.


Reggeli indulás

 


Rendőrök üdvözölnek egy sivatagi ellenőrző pontnál


Kíséretre várva a sivatagban

23. nap

 

Korán keltünk, hogy nyitásra már a határon lehessünk. Ment is a dolog viszonylag gyorsan, főleg így, hogy mindenhol előrevettek minket. Az iráni oldalon már ismerősként köszöntött a Turisztikai Hivatal vezetője, aki most is elintézett helyettünk minden papírt.

A határon már vártak minket az iráni kísérők, akikkel elindultunk, majd 3 km múlva megálltunk. Még az első ellenőrző pontot sem értük el. Később kiderült, hogy meg kell várnunk az orosz motorosokat. Kb. ¾ órát várhattunk rájuk, ahhoz képest nem sokat, hogy ketten még aludtak közülük, amikor mi elindultunk Taftanból. Elértük az első ellenőrző pontot, ahol újabb egy órát vártunk. Közben azért a kísérettel elmentünk a faluba tankolni. Nem értettük az egészet. Idefelé jövet innen volt kíséret a határig, tehát ez a 6 km-es szakasz a veszélyes, amit már elhagytunk. Kiderült, hogy Zahedan-ig lesz kíséret. Közben jött egy katona, hozott vizet, és mondta, hogy ott a hegyeken túl már Pakisztán van, ami nagyon veszélyes, semmiképp se menjünk arra, mert ott lelövik az embereket. Mondtuk neki, hogy onnan jövünk. 

Amikor megérkezett a kíséret mondtam nekik, hogy nekem olajat kell venni a motorhoz, meg valami kaját, mert holnap ünnep, és minden zárva lesz. Majd Zahedanban. Végre elindultunk. Volt Zahedanig néhány ellenőrző pont, és mindegyiknél várnunk kellett. Mindegyikünk éhes és ideges volt, a rendőrök kivételével. Mondtuk nekik, hogy olyan helyre vigyenek, ahol tudunk kajálni. Erre elvittek egy olyan hotelbe, ahol kaja nem volt, csak egy újabb óra várakozás. Ekkor lett elegünk az egészből. Felültünk a motorokra, Cyprien-ék be a lakóautóba, és faképnél hagytuk a rendőröket. Pár km múlva láttam a tükörben a szirénázó rendőrautókat, meg 2 motoros rendőrt. Mellénk jöttek, leszorítottak minket, kiugráltak az autókból, és kérdezték, hogy hová megyünk? Enni-mondtuk. Rövid útszéli ordibálás után megígérték, hogy most már tényleg elvisznek minket egy olyan helyre, ahol ehetünk. Természetesen a következő étteremben is várni kellett volna, de mondtuk, hogy egy percet nem várunk. Ha jönnek a rendőrök, jönnek, ha nem, akkor itt hagyjuk őket. Lassan egy napja nem ettünk, ráadásul Cyprienéknek 2 kicsi gyerekük volt, persze, hogy idegesek voltunk. Ha ma nem tudunk kaját venni, akkor 2 napig éhezhetünk, mert holnap minden zárva lesz. Fogadkoztak, hogy most már tényleg olyan helyre visznek, ahol lehet enni. Egy gyorsétteremben végre jóllaktunk, én pedig a rendőrök tiltakozása ellenére megálltam egy szerviznél, és vettem olajat.

Zahedan után végre lemaradtak a rendőrök, újra szabadok voltunk. Örömünkben megálltunk egy benzinkútnál tankolni, vettem egy dinnyét, főztünk teát, kipakoltunk az autó mellé, kajázgattunk, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, mindenki boldog volt. Hát ¼ óra múlva nem megjelent újra néhány rendőr?

- Ez itt nem biztonságos.

- Ne vicceljen, a helyi óvodások is itt játszanak.

- De nekünk nem biztonságos.

- Jó, akkor megyünk.

Elkérték az útlevelet, én meg naivan odaadtam. Nem is akarták visszaadni.

- Ők most jönnek velünk.

- Miért?

- Mert sok itt a terrorista.

- 2 hete jöttem erre egyedül, egyet sem láttam.

- De lassan sötétedik, nem kóborolhatunk egyedül a sivatagban.

- Hova megyünk?

- Itt van nem messze egy rendőrőrs, ott alhatunk.

- Rendben.

Elindultunk, majd már sötétben megálltunk a sivatag közepén.

- Itt fogunk aludni?

- Nem. Itt lelőnek.

- Akkor most mit csinálunk?

- Várunk.

- Reggel 7 óta mást sem csinálunk, csak rendőrökre várunk. Hol a rendőrőrs?

- 10 km.

Jött a másik rendőr, hogy kövessük őket. Mentünk vagy 70 km-t az éjszakában, majd újra megálltunk a semmi közepén.

- Itt alszunk?

- Nem.

- Akkor mit csinálunk?

- Várunk a következő rendőrökre.

- Haladjunk már! A gyerekeknek aludni kell, mi már az utat sem látjuk, kivilágítatlan autók és tevék kóborolnak az úton, nem megyünk mi sehova.

- Már nem vagyunk messze, a következő faluban megállunk.

Azt azért nem lehet mondani, hogy a sivatagban egymásba érnének a települések. Végre fények a  távolban. A rendőrök nagy gázzal átrobognak a falun. Mi megállunk. A rendőrök látják, hogy nem megyünk, ezért visszafordulnak.

- Mi van?

- Itt a falu, itt alszunk.

- Be kell menni a következő városba.

- Sehova!

- Csak 5 perc.

- Rendben, 5 perc múlva megállunk, ha lesz város, ha nem.

Megyünk 15 percet, megállunk egy város elején.

- Itt alszunk?

- Nem.

- Akkor?

- Várunk.

- Ti várhattok, de mi nem. Keresünk egy szállodát. Visszaadjátok az útlevelet?

- Nem.

- Akkor megyek útlevél nélkül.

Olyan ideges voltam, hogy már az sem érdekelt, hogy nem adják vissza az útlevelet. Majd Teheránban csináltatok egy hazatérési okmányt a követségen. A város végén értek utol.

- Menjek vissza, tényleg itt alszunk.

- Előbb az útlevelet!

- Majd a rendőrségen.

- Akkor viszlát.

- Na jó, itt az útlevél.

Követtem őket, most már tényleg elvittek a rendőrség udvarára, ahol lesátorozhattam. Már jól benne jártunk az éjszakában. Ha előre mondják, hogy még több, mint 150 km-t kell menni éjjel a sivatagban, akkor legalább tudjuk, hogy mire számítsunk. De hogy állandóan hazudoztak, hogy 5 perc, meg 10 km, az már felháborított.

Jött a rendőrfőnök, kérdezte, hogy hogy tetszik Irán.

Mondom- az ország az szép.

- És mi a véleményem a rendőrökről?

- Erre a kérdésre inkább térjünk vissza később.

 


A Ricour család. Lakóautóval utaznak Malajziából Franciaországba

 


Teveveszély

 

24. nap

Mivel tegnap éjjel majdnem Bam-ig mentünk, ezért ma reggel elindultunk, hogy megtekinthessük a Bam-i ásatásokat. A rendőrök azt mondták, hogy Bam-ig kísérnek. Megbeszéltük, hogy reggel 08.00-kor indulunk. Erre ½ 7-kor már ott nyüzsögtek, hogy induljunk már. Összeszedtem a cuccaim, a sátrat, és elindultunk. Kihalt volt a város, alig egy- két autót láttunk, hisz ezen a napon valami nagy ünnep volt, olyan, mint nálunk a Karácsony.

Amikor megérkeztünk, mi voltunk az egyetlen látogatók, később azonban jött még 2 iráni család. A rendőrök távolról egész idáig követtek, leparkoltak a tér túlsó sarkában, de úgy tűnt, hogy annyi türelmük már nem lesz, hogy kivárják, míg végignézzük az ásatásokat. Az egész erődítmény, amit feltártak, sárból és szalmából volt felépítve. Sajnos a 90-es években egy földrengés tönkre tette a nagy részét, azóta próbálják a leomlott részeket az eredeti technológiával újjáépíteni. Fényképeken mutatták be, hogy hogyan nézett ki, amikor eredetileg feltárták, aztán pedig a földrengés után.

Miután végeztünk, elköszöntem Cyprienéktől, és egyedül folytattam az utamat. Nekik 1 hónapos vízumuk volt, ráértek, csak december végére akartak hazaérni.

Én Shiraz felé vettem az irányt, jó nagy hegyeken keresztül. Eddig az utak kikerülték a hegyeket, de itt többet is meg kellett mászni. A tankolásokkor most is mindig odajöttek, hogy honnan jöttem, merre tartok.

Este Neyriz-ben találtam egy szállodát. Kérdezem: Hány rial? 100 000. Ha ilyen olcsó, akkor maradok. Átadok egy 500 000-est, erre mondja a recepciós, hogy adjak még egyet. 1 000 000 rialt nem fogok adni érte, viszontlátásra. Akkor elég lesz az 500 000 is. Ez sem volt sok, így itt éjszakáztam.


Bam óvárosa, amit a 90-es években tönkretett a földrengés

25. nap 

A mai napon újra egyedül folytattam az utamat. A mai cél az volt, hogy megnézzem Persepolist, az időszámításunk előtt épült romvárost, amely az UNESCO világörökség része. Ezt i. e. 515-ban kezdte el I. Dárajavaus perzsa király építeni, de még az utódai sem tudták befejezni. Annak idején ez volt a Perzsa Birodalom központja. Később Nagy Sándor felgyújtatta az egész komplexumot, majd időszámításunk után több kísérlet is történt a város újjáépítésére, de régi pompáját már nem sikerült visszahozni. Érdekes volt a sok ókori emlék, a Xerxész-kapu, a díszes oszlopfők, az ékírásos agyagtáblák, a Százoszlopos-palota maradványai. Sokáig bolyongtam az ősi romok között, és ha nem lett volna 40 fok fölötti meleg, akkor még tovább maradtam volna, hogy aprólékosan is megszemlélhessem az ókori művészek alkotásait.

Persepolis után már nem álltam meg sehol, hanem igyekeztem minél nagyobb távolságot megtenni a mai napon. Ma éjjel egy mezőn éjszakáztam a sátorban, egy elhagyatott épület mögött, látótávolságra az úttól. Itt éreztem először, hogy itt az ősz, ugyanis reggelre már hűvös lett.

 


Xerxész-kapu


Persepolis

 

26. nap

A mai nap is arról szólt, hogy minél jobban tudjak haladni. Isfahan-t kikerültem, nem mentem be a városba, mert egyrészt még Pakisztánban elhagytam az okostelefonomat, amivel Ázsiában navigáltam, másrészt meg már irtóztam az iráni közlekedéstől. Az országutakon általában nincs gond, de a városokban szörnyű a közlekedési morál.

Errefelé a síkságot, sivatagot kezdték felváltani a hegyek. Láttam kiszáradt sós tavakat, ahol vastagon állt a só, és ezt termelték ki munkagépekkel. Délben ettem egy sült húst hatalmas adag rizzsel, ezzel jól is laktam egész napra. Később megálltam pihenni az út szélén, ahol volt egy szőlőárus, aki rögtön odajött, és megajándékozott egy fürt szőlővel. Rendesek ezek az irániak, csak autóba nem szabad engedni őket. Még tevével is veszélyesek, azt is képesek éjjel keresztülhajtani az autópályán.

Sajnos napok óta nem volt internetem, és a telefon sem talált hálózatot, így otthon semmit nem tudtak rólam. Én azon idegeskedtem, hogy otthon idegeskednek, hogy mi lehet velem. Egyébként minden rendben volt.

Nappal még mindig meleg volt, de hajnalban már elkélt a kabát. Estig sikerült eljutnom Qazvin-ig, ahol megálltam az út szélén érdeklődni, hogy hol találok hotelt. Pont előtte állok, mondták, csak mivel farsziul volt kiírva, nem tudtam elolvasni. Egy nagyon szép, tiszta hotelben éjszakáztam, végre működött a telefon és az internet, így mindenkit meg tudtam nyugtatni, hogy nincs semmi baj.

 


Egy kiszáradt sós tó medrében mentem

 


Egy csipet sót?

27.nap

Nagyon finom reggelivel indítottam a napot, elbúcsúztam a hotel recepciósától, és újra nekivágtam a hazafelé tartó útnak. Úgy terveztem, hogy ma már Azerbajdzsánban éjszakázom, így a határváros, Astara felé vettem az utamat. Délben még megálltam a határ előtt egy ebédre, aztán kora délután elértem a határt. Itt kiderült, hogy mára már bezárt a személyforgalom előtt, csak a kamionokat engedték át. Azért 400 000 rialért sikerült túllendülni a problémán, megcsinálták minden papírom, és mehettem az azeri oldalra. Ott rögtön kérdezték, hogy honnan jöttem. Vengria-Magyarisztán. Akkor mi barátok vagyunk. Tényleg nagyon segítőkészek voltak, pillanatok alatt megvolt minden papír.

Már úgy éreztem, hogy szinte otthon vagyok, pedig még több, mint 3000 km állt előttem. Üdítő látvány volt a sok divatosan öltözött nő a sok csadoros után. Egyébként jópofák ezek az azeriek. Ők azok a muzulmánok, akik alkoholt is isznak.

A határ után akartam átváltani a megmaradt 5 000 000 rialomat manatra, de a bank már zárva volt. Egy ember átváltotta volna nekem, de olyan árfolyamon, amire azt mondtam, hogy köszi, de annyiért mégsem. A 2. faluban volt egy telefonos bolt, ott tudtam korrekt árfolyamon átváltani a pénzemet. Mivel 2 napot terveztem Azerbajdzsánban tölteni, ezért úgy számoltam, hogy ez a pénz elég lesz, nem kell a maradék Euromhoz nyúlni. A benzin 150 Ft körül van, a szállás is olcsó, nem akartam itt sok pénzt költeni.

Előző éjjel foglaltam szállást Masalliban, így a mai napon már csak 70 km-t kellett mennem Azerbajdzsánban. Könnyen meglett a szállás, bár már sötétedésre értem Masalliba.


A Kaszpi-tenger partján


A messzi távolban valahol ott van Türkmenisztán, amit szintén meg akartam látogatni

28. nap

Reggel jó későn ébredtem. Megírtam az útinapló utóbbi 3 napját, mert már elmaradásban voltam vele. Ezután ettem egy finom reggelit a hotel parkjában, majd összepakoltam, motorra szálltam, és elindultam Gobustan felé. Az út továbbra is elég rossz minőségű volt, de nem sokkal Gobustan előtt már autópályán haladhattam, ahol végre kisimult az út, és nyugodtan húzhattam a gázt.

Gobustanban megnéztem az ősi sziklarajzokat, amik olyasmik, mint amilyeneket tavaly Altában láttam. Egy orosz család volt még rajtam kívül, ők kaptak idegenvezetést is, így hozzájuk csapódtam. Egy keveset értettem az orosz magyarázatból is, amit meg nem, azt megkérdeztem angolul. Utána már az idegenvezető hölgy az orosz után angolul is elmondta az egész szöveget. Miután végignéztem a sziklarajzokat, elmentem megtekinteni a bejáratnál lévő múzeumot. Itt sok kisebb használati tárgy, dárdahegyek, ékszerek, kőből pattintott egyéb dolgok voltak kiállítva.

Még tervbe volt véve mára egy sárvulkán meglátogatása, de mivel eléggé elment az idő, így ezt kihagytam, és Sheki felé vettem az irányt. Sokáig kitűnő minőségű autópályán vezetett az út, csak Sheki előtt nem sokkal változott meg az út minősége. Sheki kis zegzugos mellékutcáinak végén találtam meg az előre lefoglalt szállásomat, ahol már várt rám Ilham és a felesége.


Sziklarajz Gobustanban

 


Almaszállítás Azerbajdzsánban

 

29. nap

Reggel Ilham egy finom reggelivel várt. Bár nem volt benne az árban, de ez a ház ajándéka volt.

Mivel nemrég engedtük haza a baltást, ezért óriási tiszteletnek örvendtünk Azerbajdzsánban. Mondták is mindenhol, hogy mi mekkora barátok vagyunk. Az egész sztori úgy lett otthon tálalva, hogy az örmény az azeri zászlóba törölte a cipőjét, ezt torolta meg a baltás, én meg nem akartam kifejteni a véleményemet a témáról, inkább élveztem a népszerűséget.

Reggeli után elbúcsúztam Ilhamtól, és elindultam szétnézni a városban. Először egy múzeumot néztem meg, amiről azt hittem, hogy a kán múzeuma, de egy híres azeri író, Akhmundov múzeuma volt. Nekem nem sokat mondott a név, de ha már ott voltam, benéztem a múzeumba.

Ezután felmentem a falu végére, hogy a kán palotáját is végigjárhassam. Kicsit várni kellett, de hamarosan indult egy csoport, amihez csatlakozhattam. Azeriül folyt az előadás, így semmit sem értettem, csak figyeltem azokat a dolgokat, amikre mutogattak. Az előadást a végén angolul köszöntem meg, mire megkérdezték, hogy honnan jöttem. Amikor mondtam, hogy Magyarországról, rögtön rávágták, hogy Budapest, Balaton, meg a kitűnő Balaton felvidéki borokat említették még. Azt mondták, régen, még a Szovjetunió ideje alatt sok magyar turista jött ide.

Sheki után már Grúzia felé vettem az irányt. A határra érve zárva találtam a kaput, majd még megjelent pár autó, mire beengedtek minket. Útlevélellenőrzés, csomagátvilágítás után jött még egy-két keresztkérdés az örményekkel kapcsolatban, de úgy tűnt, elég felkészült voltam, mert nem találtak kifogást. Ők Hegyi-Karabah miatt nagyon rossz viszonyban vannak az örményekkel. Grúziába átérve egy gyors útlevélellenőrzés volt, és a motor forgalmiját kérték el, aztán már mehettem is. A határ után rögtön megálltam pénzt váltani, de még le sem szálltam a motorról, máris egy kisebb csapat vett körül. Honnan jöttem, merre jártam, miféle motor ez?

Grúziában Gori felé vettem az irányt, ott volt szállásfoglalásom. A grúz utak sokkal jobbak, mint az azeriek, sokkal több nyugati, japán autót látni itt, míg Azerbajdzsánban inkább a Ladák, Volgák voltak a meghatározóak. Goriba késő délután értem, így a Sztálin múzeum meglátogatása már másnapra maradt.


Volga haszongépjármű

 


Az azeri-grúz határon

 

30. nap

Ma reggel a Sztálin múzeumban kezdtem. Nem kellett korán kelnem, mert csak 10-kor nyitott a múzeum. Mire odaértem már jó páran voltak a múzeumban, köztük orosz motorosok is. A múzeum a Sztálin téren volt, közvetlenül a Sztálin sugárút mellett. Az egész múzeum Sztálin dicsőítéséről szólt, különböző műalkotások, szőnyegek, vázák voltak, amiket annak idején neki ajándékoztak. Régi újságok is voltak, amikben szerepelt, valamint a személyes tárgyai is ki voltak állítva. Több olyan kép is volt, ahol Sztálin gyerekeket ölelget, és kedvesen mosolyog. A Gulag, Gupvi táborokról, a kiirtott sok millió emberről valahogy nem emlékeztek meg. Az udvaron ott volt Sztálin szülőháza, egy pavilonnal befedve, hogy megóvják az időjárástól, valamint Sztálin páncélvonata, ami nem volt egy nagy szám. Állítólag nem szeretett sem repülni, sem autózni, ezért mindenhová vonattal ment. A kijáratnál volt egy ajándékbolt, ahol különböző sztálinos dolgokat lehetett venni.

Ezután a Sztálin sugárúton haladtam tovább Uplistsikhe irányába, mert meg akartam nézni a sziklába épült várost. Odaérve sok autót, és jó pár buszt láttam a parkolóban. Odabent is nyüzsögtek a turisták, én meg már az utóbbi időben elszoktam a turistaáradattól. Megnéztem a homokkőbe vésett épületeket, majd amikor kijöttem, elkezdett esni az eső, a túra során először elég rendesen, így fel kellett vennem az esőruhát.

A mai napra már csak annyit terveztem, hogy elérjem Ushgulit, ugyanis ott volt lefoglalva a szállásom. Mivel még dél sem volt, amikor elindultam Uplistsikhéből, és csak 300 km-re voltam Ushgulitól, ezért úgy gondoltam, hogy délutánra kényelmesen ott leszek. Hát nem így történt. Ushguli előtt 60-70 km-rel megszűnt az aszfaltút, és csúszós, agyagos földúton kellett menni. Az eső ugyan elállt, de így sem volt könnyű a szinte minta nélküli utcai gumival. Közben beesteledett, a benzinem fogytán volt, úgyhogy a Bulgária óta kannában magammal hurcolt benzint kellett beletölteni a tankba. Korom sötétben haladtam szép lassan az erdőben. 40 km-re voltam Ushgulitól, ami normál körülmények között fél óra lett volna, de most normál körülményeknek nyoma sem volt. Mivel délután már láttam egy jól megtermett farkast, ezért nem szívesen éjszakáztam volna egyedül az erdő közepén. Néha láttam egy-egy házat az erdőben, majd egyszer csak szembe jött velem egy terepjáró. Megállítottam, és megkérdeztem, hogy mennyi idő alatt lehet elérni Ushgulit, és hogy addig lesz-e aszfaltút. Azt mondták, 2 óra legalább. Másnap kiderült, hogy nappal is több, mint 3 óra alatt lehet megtenni a hátralévő 40 km-t. Aszfaltút nem lesz addig, és azt javasolták, hogy ma már ne menjek tovább, inkább aludjak náluk, nem messze van az erdőben a házuk. Követtem őket, és hamarosan megérkeztünk a házukhoz. 3 generáció élt együtt, nagyon kedvesek voltak, egy igazi vendégszerető grúz családot ismerhettem meg. Megkaptam a vendégszobát, ami ragyogott a tisztaságtól, csak éppen fűtés nem volt, melynek hiányát hajnalban kezdtem érezni, ugyanis reggelre -2 fok lett.

 


Az ifjú Dzsugasvili


Ezt tőlünk kapta a Generalisszimusz

 


Barlanglakások Uplistsikhében

 

31. nap

Hajnal felé magamra vettem a melegítőnadrágot és a pulóvert, ugyanis kezdtem fázni a takaró alatt. Bár Iránban és Pakisztánban fohászkodtam a hűvösebb időért, de ez így egyszerre sok lett a hidegből. Visszaaludtam még egy rövid időre, de 06.30-kor csörgött az óra. Látva tegnap az útviszonyokat, úgy döntöttem, hogy mihelyt világosodik elindulok, mert este 23.00-kor indul a hajóm Batumiból Ukrajnába.

A ház tulajától vettem benzint, így már nyugodtabban vágtam neki a Kaukázusnak. Csak most, a világosban láttam, hogy milyen csodálatos helyen vagyok. Hatalmas, ködbe burkolózó havas hegyek között, egyedül az erdő mélyén. Néha megálltam, hallgattam a madárcsicsergést, az erdő neszeit. Sajnos haladni nem nagyon tudtam, hol agyagos sáron csúszkáltam, hol sziklákon kellett átküzdeni a motort, hol folyón kellett átgázolni. A táj csodás volt, csak jobb lett volna egy terepmotorral nekivágni. Hogy mit kapott ott szegény MZ. Nagyon kellett vigyáznom, hogy nehogy nekiüssem egy sziklának a blokkot, mert ha kilyukad, és nem tudok továbbmenni, itt esznek meg a medvék, ugyanis reggel egy saras részen medvenyomokat láttam. Legalábbis én annak véltem. De ha a farkasok esznek meg, az sem jobb opció. Az Ushguliig hátralévő 40 km-t több, mint 3 óra alatt tettem meg. Milyen öröm volt, amikor egyesben ki tudtam húzatni a motort. Csak úgy száguldottam. Hogy felrakjam kettesbe, arról szó sem lehetett, annyira azért nem voltak jók az útviszonyok.

Végre felértem a hegytetőre, innen már leállított motorral gurulhattam lefelé. Csodálatos zöld rétek szegélyezték utamat, a völgyben egy hegyi patak, az Enguri futott, a távolban pedig a Kaukázus havas hegyei látszottak. Közel s távol egy teremtett lélek sem volt, csak én, és a Kaukázus végtelen vadonja. Felemelő érzés volt.

A hegytetőről legurulva elértem Ushgulit, ami állítólag Európa legmagasabban fekvő, állandóan lakott települése. Nem volt nagy falu, pár ház volt elszórva egy domboldalon, de itt láttam először a híres Svan-tornyokat. Ezeket akkor építették, amikor még élt a vérbosszú intézménye, mely generációkon át öröklődött, apáról fiúra szállt. A vérbosszútól tartó emberek építették ezeket a magas tornyokat, melyekbe csak létrával lehetett bejutni, és ebben élték le az életüket. Hogy milyen élet lehet az, amikor az ember egy toronyba zárva állandóan attól retteg, hogy meggyilkolják, azt el nem tudom képzelni. Úgy tűnik, hogy régebben is egy nyugodt, békés népek voltak ezek a grúzok. Nem hiába adtak a világnak egy olyan embert, mint Sztálin. Visszaemlékeztem Feröerre, ott is ilyen pici közösségek voltak, de ott mindenki segítette a másikat, mert csak így tudtak fennmaradni azok között a zord körülmények között. Itt meg szinte mindenki egy toronyba zárva élt, állandó rettegésben. Vajon ki dolgozott akkor? Csak az asszonyok?

Megkerestem a lefoglalt szállásomat, mondtam, hogy az útviszonyok miatt nem tudtam ideérni, elnézést kértem, és ki akartam fizetni a szállást, hogy ne érezzék magukat átverve. Megértőek voltak, látták, hogy motorral jöttem, ők is tudták, hogy nem könnyű idejutni, főleg esős időben, így eltekintettek a szállásdíjtól. Sokáig nem maradhattam, mert még 30 km off-road szakasz várt rám, plusz 300 km aszfaltút Batumiig, a kikötőig. Ushguli után már nem voltak sziklás szakaszok, csak sártenger. Ebből az irányból jönnek a turisták, akiket terepjárókkal hoznak Mestiából. Jó pár terepjáróval én is találkoztam, sokan integettek, mutatták, hogy ez igen, hogy motorral eljöttem ide. Pedig ha tudták volna, hogy én a másik irányból érkeztem, ami sokkal keményebb volt. Mindenesetre megköszöntem az elismerést, úgy éreztem, most igazán megérdemeltem. Mestia előtt már folyt az útépítés, lehet, hogy hamarosan már aszfaltúton lehet majd megközelíteni Ushgulit, ezt a világtól elzárt települést. Micsoda élmény volt újra burkolattal ellátott úton menni. Kettesben, hármasban száguldoztam. Feljebb nem tudtam váltani, mert azért elég kanyargós volt az út. Mestiáig még láttam egy-két települést a hegyekben, itt is rengeteg torony volt, úgy látszik, hogy itt a Kaukázusban elég komolyan vették a vérbosszút.

Mestiában tankolni akartam, de mivel már olajam sem volt, a kúton meg nem lehetett kapni, ezért először egy olajboltot kellett keresnem. Utána megtankoltam, majd megálltam sütizni egyet, mert már egy napja nem ettem. Motoron valahogy nehezebben éhezek meg, le is szoktam adni minden túrán 5-8 kg-t. Mestia után a Kaukázus kanyargós szerpentinjein csapattam, jókat lehetett döntögetni, csak rengeteg sziklaomlás volt, ezért figyelni kellett. Volt, ahol csak öklömnyi kövek voltak az úton, de olyan is volt, ahol ember nagyságú szikla hevert az út közepén. Épp egy csodálatos türkizkék vizű tó mellett haladtam el, amikor a tóparton két Jawa-ra lettem figyelmes. Hatalmasat fékeztem, és már fordultam is vissza. Két orosz motorost ismertem meg, akik a Kaukázus túloldaláról érkeztek ide túrázni. Megörültünk egymásnak, sokat beszélgettünk, majd lefotózkodtunk a motorokkal a tóparton. Szép látvány volt a 2 hasonló korabeli motor, és a kissé öregebb Jawa egymás mellett.

Szürkületre már Batumi előtt voltam 20 km-rel, ahol megláttam egy szervizt az út szélén. Kanyarokban már éreztem, hogy jár a motor hátulja, újabb kerék- és lánckerékcsapágycsere előtt álltam. Szétszedtem, és valóban lógott az egyik kerékcsapágy, a lánckerékcsapágyak pedig már teljesen szét voltak esve. Volt még egy kerékcsapágyam, a közeli boltban pedig vettem egy lánckerékcsapágyat, de a másik fajtát nem kaptam. Mindenesetre ezeket kicseréltük, a belső lánckerékcsapágy belső gyűrűjét visszaütöttem, majd óvatosan elindultam Batumi felé. Úgy voltam vele, hogy remélhetőleg kibírja ezt a 20 km-t, aztán ha áthajózok Ukrajnába, ott már lesz időm megcsinálni rendesen.

Elértem a kikötőbe, ahol közölték, hogy ma nem megy hajó, csak holnap. Ezért kár volt sietni. Ajánlottak nem messze egy olcsó szállást, meg elmagyarázták, hogy másnap hol tudom felvenni a hajójegyet.


Ushguli- Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott települése

 


Svan tornyok, ahová a vérbosszú elől menekültek az emberek

 


Orosz Jawasokkal találkoztam

32. nap

Reggel kerestem egy motorszervizt, ami nem volt egyszerű. Bejártam egész Batumit, ide-oda küldözgettek, míg végre egy emeletes ház mögötti udvaron meglett a motorszerviz. A szerelő nem ért rá, de mondtam neki, hogy én szétszedem, összerakom, csak a csapágykiszedésben kell esetleg segíteni. A közeli autósboltban megvettem a csapágyat, majd amikor betettem a lánckerékbe, akkor láttam, hogy lóg a csapágyfészekben. Csapágyragasztójuk nem volt, így sörösdobozból vágtam egy darabot, és azzal szorítottam bele a csapágyat.

Ezután megkerestem a hajóstársaság irodáját, ahol közölték, hogy nincs foglalásom, hiába csináltam meg az interneten. Később a hajón más is mondta, hogy így járt. Adtak egy számlát, amivel elballagtam a közeli bankba, hogy befizessem. Kiderült, hogy Mastercardot nem fogadnak el, így volt egy újabb utam vissza a motorhoz a dugipénzemért. A bank után visszasétáltam újra az irodába,  ahol kiadták a hajójegyet, de azt elmondták előtte, hogy ma sem indul a hajó, hanem majd csak holnap reggel. Visszamotoroztam a tegnapi szállásra, ahol már ismerősként fogadtak. Újra lecuccoltam a motorról, aztán elmentem egy török vendéglőbe ebédelni. Ebéd után szunyókáltam a szálláson, estefelé pedig elmentem a tengerpartra sétálni egyet. Igazi beach hangulat volt, rengeteg árus, pálmafák, mindenféle programok, sétahajók, hidroplánok. Elsétáltam több kilométert a parton,  majd visszamentem a belvárosba, hogy megvegyem az ajándékokat az otthoniaknak. Irán és Pakisztán még nincs felkészülve a turizmusra, onnan semmilyen, az országra jellemző ajándékot nem tudtam hozni. Azerbajdzsán szintén nem egy turistacélpont.

 


Batumi-beach

 


Kulturális különbségek

 

33. nap

Reggel 06.30-ra állítottam az ébresztőt, nehogy lekéssem a hajót. Elvileg 08.00-kor kellett volna kezdeni a beszállást, de 09.00-kor még a kikötő előtt álltunk. Befutott Nick, egy luxemburgi motoros egy Suzuki GSX 750-essel, és Jeroen, aki Hollandiából érkezett egy BMW GS 1200-assal, így hárman voltunk motorosok a hajón.

09.00 óra után kezdtük meg a beszállást, de a hajó csak 17.30-kor indult el. Végül is csak 2 napot késett az indulással. Kérdeztem a recepción, hogy így mikorra érünk Ukrajnába. Talán kedden. Vagy szerdán. Ki tudja? Úgy tűnik, hogy az Ukrferry nem a pontosságáról híres. Értesítettem Pistát, aki Moldáviában várt rám, hogy teljesen bizonytalan az érkezésem. Mondta, hogy megvár engem, addig szétnéz Moldáviában.

A hajón megebédeltünk, majd következett az útlevélellenőrzés. Nem is adták vissza az útlevelet, azt mondták, hogy majd csak Ukrajnában fogjuk visszakapni. Én nem szeretem kiadni a kezemből az útlevelem, mert régebben volt már rá példa, hogy tévedésből másnak adták vissza, de mivel mindenkitől elvették, ezért nem küzdöttem érte, hogy visszaadják.

Estefelé megvacsoráztunk, beszélgettünk a motorosokkal, majd aludni tértem.

 


2 nap késéssel megérkezett a hajónk

 


Viszlát Batumi

34. nap

Úgy tűnt, hogy a mai nap unalmas hajózással fog telni. Megreggeliztünk, majd kiültem egy rövid időre a fedélzetre, mert jó meleg, napsütéses idő volt. Utána visszamentem a kabinba filmet nézni. Délben ebédhez szólítottak, akkor mondta Jeroen, hogy mellénk parkolt egy tartályhajó. Ebéd után újra kimentem a fedélzetre, és valóban ott állt mellettünk a tartályhajó, éppen a csöveket csatlakoztatták a mi hajónkhoz.

Az egész délután elment a tankolással, mert egy kb. 25-30 cm átmérőjű csövön kellett ki tudja, hogy hány ezer liter üzemanyagot átszivattyúzni. Vacsorakor még mindig folyt a tankolás, majd sötétedéskor lecsatlakoztatták a csöveket, eloldották a köteleket, és eltávolodott tőlünk a másik hajó. Visszamentem a kabinba filmet nézni, majd egyszer csak hatalmas dörej rázta meg a hajót. Olyannyira megrázkódott a hajó, hogy majdnem leestem az ágyról. Pár másodperc múlva megszólalt a vészjelzés. Gyorsan megtömtem a zsebem keksszel, magamra kaptam a hosszú nadrágot és a pulóvert, mert bár meleg este volt, de ha el kell hagyni a hajót, ki tudja, mikor találnak meg minket a tenger közepén. Szaladtam a fedélzetre, ahol már az összes utas ott volt. A legénység fejvesztve rohangált, sokan a mentőcsónakok körül álltak, de mi semmi tájékoztatást nem kaptunk.

A robajból és a hajó megrázkódásából én robbanásra következtettem, de összefutottam egy román sráccal, és ő elmondta, hogy éppen kint volt a fedélzeten, és a saját szemével látta, hogy nekimentünk a tartályhajónak, ami délután mellettünk állt. Valóban, nem messze tőlünk ott állt a tartályhajó, de csak a fényeit láttuk, mert közben már besötétedett.

Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, hogy most mi lesz, semmi tájékoztatást nem adtak. Hamarosan beszállt a legénység egy része a mentőcsónakba, én pedig reméltem, hogy nem fogják menekülőre a dolgot, itt hagyva minket egy süllyedő hajón. Végül is csak a hajó sérüléseit ellenőrizték. Utána átmentek a tartályhajóhoz, hogy azt is körbenézzék, majd 1,5 óra múlva visszajöttek, felhúzták a mentőcsónakot, és szép lassan elindultunk az éjszakában.

 


Megtankoltunk egy tartályhajóból, aminek aztán este nagy gázzal nekimentünk

 


Le kellett ereszteni a mentőcsónakot

 

35. nap

Reggel úgy tűnt, mintha újra állnánk, de amikor a navigációval kimentem a fedélzetre, láttam, hogy 9 km/h-val azért haladunk Ukrajna felé. Megreggeliztünk, aztán kérdezgettük az ukránokat, hogy ők tudnak-e valamit, de azt mondták, hogy ¼ óra múlva fog tájékoztatást adni a kapitány.

Ezzel a tempóval szerintem 1 hét alatt érnénk Ukrajnába. A navigáció szerint úgy tűnt, mintha letértünk volna a szokásos hajózási útvonalról, és Jalta felé vennénk az irányt. Ki tudja, hogy a kajánk meddig elegendő, én mindenesetre megfogadtam, hogy ha fogytán lesz a kaja, akkor először a kormányost fogom megenni. Hamarosan tényleg megszólalt a hangosbemondó, persze ukránul, de annyit megértettem, hogy reggelre Ukrajnában leszünk. Ezzel a tempóval lehetetlennek tűnt, úgyhogy felmentem a fedélzetre, hogy megkeressem azt az ukrán srácot, akivel egy asztalnál ültünk az ebédlőben, mert ő egy keveset tudott angolul, és megkérdezzem, hogy tényleg jól értettem-e a holnap reggeli érkezést. Ő elmondta, hogy estig megpróbálják megjavítani a motort, ugyanis az egyik motor leállt az ütközés következtében, valamint amennyire tudják, kijavítják a hajótesten lévő sérülést, és akkor újra normál tempóval fogunk tudni haladni, bár nekem még így is kétségeim voltak a holnap reggeli érkezéssel kapcsolatban.

Délután kimentem napozni a fedélzetre. Egész közel voltunk a parthoz, még az épületeket is ki lehetett venni. Kikötni nem tudtunk, mert pont a nemrég oroszok által elfoglalt Krím mellett hajóztunk. Ahogy bámultam a tengert, egyszer csak delfineket láttam a víz felszínén. Hol 2, hol 3 úszott egymás mellett, néha ki is ugráltak a vízből.

Egyszer csak egy hatalmas füstfelhő borította be a fedélzetet. Úgy tűnt, sikerült megjavítani a 2. motort, de kisvártatva újra leállt. Újra indították, de ezúttal már sikerült úgy beindítani, hogy folyamatosan járjon. Fel is gyorsultunk hamarosan 25 km/h-s sebességre.

Vacsora közben mondta a kapitány, hogy reggel 7-re érünk a kikötőbe.


Delfinek követték a hajót

 


Medúzákat is lehetett látni


Végre sikerült beindítani a hajó másik motorját

36. nap

 

Ma reggel 7-re természetesen nem értük el a kikötőt, de ezt én már tegnap sejtettem, viszont így legalább meg tudtunk reggelizni. Reggeli után összepakoltam a cuccaimat, majd leadtam a kabin kulcsát a recepción. Utána kimentem a fedélzetre, mert távolról már látszódott Chornomorsk, a kikötő. Lassan beúszott a hajónk a kikötőbe, én pedig a fedélzetről fotóztam a kikötőben álló hajókat. Némelyik annyira rozsdás, lepusztult volt, hogy én nem is tudom, hogy merészkedhettek vele ki a tengerre.

Miután kikötöttünk feljöttek a hajóra az ukrán határőrök, és kezdetét vette az útlevélellenőrzés. Ezután betolatott egy mozdony a hajóba, hogy kihúzza a vagonokat, ugyanis vonatot is vittünk, majd az alsó szintről kezdtek kitolatni a kamionok. Amikor kezdett kiürülni az alsó szint, leengedték a rámpát, és mi is lemehettünk. Újabb útlevélellenőrzés, vámvizsgálat, aztán kezdetét vette a kikötő összes épületének bejárása. Vámiroda, ökológiai iroda, útlevél fénymásolás, spedíció, meg még ki tudja, miféle irodákba kellett menni. Teljesen kaotikus volt az egész, sokszor még az irodisták sem tudták, hogy melyik iroda következik. Arról nem beszélve, hogy ezek az irodák nem egymás mellett voltak, hanem szétszórva a kikötő hatalmas területén. Azért pár óra alatt sikerült mindet végigjárni, így beléphettem Ukrajnába, hogy megtehessem a Dnyeszter Menti Köztársaságig (PMR) tartó 85 km-es utat. Erre a rövid szakaszra pénzt sem váltottam, úgy voltam vele, ha bankkártyát elfogadnak valamelyik kúton, akkor megtankolok, ha nem, akkor majd Moldáviában. Végül is a határ előtt egy kúton tele tudtam tankolni a motort.

Következett a határátlépés a PMR-be, ami már gyerekjáték volt az ukrán belépés után. Gyors útlevélellenőrzés, majd a motorra ki kellett tölteni egy import vámpapírt, amit 5 Euronyi rubelért megcsinált a speditőr, és már mehettem is. Bár a PMR-t önálló országként csak a többi szakadár állam ismeri el, pl. Hegyi-Karabah, Dél-Oszétia, Abházia, mégis teljesen független államként működik, a moldávoknak semmilyen beleszólásuk nincs a politikájukba. Saját pénzük, saját rendszámuk, és Moldávia felől is rendes határállomásuk van. A terület függetlenségét az ott állomásozó orosz haderő biztosítja.

Szóval beléptem ebbe a Csongrád megyényi államba, hogy megnézzem a Benderi Erődöt. Tiraspolt, a fővárost északról akartam kikerülni, de elkezdett esni az eső, így megálltam felvenni az esőruhát, amikor megállt mellettem egy taxis. Kérdezte, hogy Kisinyov felé megyek-e? Mondom, igen. Erre azt mondta, hogy errefelé nem tudok elmenni, mert le van zárva a Dnyeszter hídja, és vissza kell menni Tiraspol felé, de menjek utána, majd mutatja az utat. Visszamentünk Tiraspolba, ahol megköszöntem a segítséget, és Bender felé vettem az irányt. Bender előtt volt egy katonai ellenőrző pont, ott megkérdeztem a katonákat, hogy hogyan tudok eljutni az erődhöz. Elmagyarázták, de elvétettem az utat, kissé tovább mentem. Végül kiderült, hogy egy gyárudvaron kell keresztül menni, csak onnan lehet megközelíteni a várat. Ezt nem gondoltam volna. Végül is a portán megvettem a jegyet, és körbesétáltam a várat, ami elég jó állapotban maradt meg. Az udvaron ki volt állítva egy kőhajító- és egy lándzsavető gép, magában az épületben pedig múzeumok voltak. Az egyikben korabeli pénzek, harceszközök, egyéb használati tárgyak voltak, a másikban különböző kínzóeszközöket mutattak be.

Ezután már Moldávia felé vettem az irányt. A határátlépés pár percet vett igénybe, útlevélellenőrzés, vámpapír leadása, regisztráció, és már mehettem is. Moldáviában csak egy tankolásra álltam meg, siettem Bacau felé, mert Pista barátom már ott várt a szálláson. Leuseniben, a moldáv-román határon volt vagy 30 autó előttem, de az egyik autóból kiszállt egy srác, és mondta, hogy motorral menjek nyugodtan előre, itt nem kell motorral sorba állni. Ő is motorozik, nemrég voltak a barátaival Magyarországon túrázni, és körbemotorozni a Balatont, ami nagyon tetszett neki. Úgyhogy soron kívül sikerült határt lépnem, majd siettem tovább Bacau felé. Közben besötétedett, és az utolsó 100 km-t egy hegyes mellékúton kellett megtennem. Benzinkút nem volt, így újra elő kellett venni a kannát a tartalék benzinnel. Éjfél előtt értem a szállásra, ahol Pista barátom már várt rám. Ittunk egy sört, beszélgettünk, majd aludni tértünk.

 

27 éves a Dnyeszter Menti Köztársaság

 


A Benderi vár

 

37. nap

Reggel nem volt áram a szállodában, de ezen már nem lepődtem meg, Pakisztánban már hozzászoktam a dologhoz. Letusoltam, majd 09.00 óra után lecuccoltam a motorhoz. Csináltunk néhány képet a hotel udvarán, aztán elindultunk, hogy egy reggeliző helyet keressünk. Ahol először megálltunk, arról a helyről odabent kiderült, hogy egy kocsma, de a pultos lány barátnője felajánlotta, hogy elvisz minket egy olyan helyre, ahol tudunk reggelizni. Az első hely zárva volt, de a második helyen tudtunk enni egy nagy adag rántottát. Mielőtt elbúcsúztunk a kislánytól, előtte még csináltunk róla pár képet Pista motorjával.

Reggeli után a Békás-szoros felé vettük az irányt. Bár én már jártam arra motorral, de most is megcsodáltam a hatalmas sziklákat, melyek között az út kanyargott. Elhaladtunk a Gyilkos-tó mellett, majd a Kárpátok szerpentinjein döntögettük a motorokat. Kora délután megálltunk egy útszéli vendéglőben ebédelni, aztán székely útépítő munkásokkal beszélgettünk az étterem előtt. Már sötétedésre értünk Kolozsvárra. Pista úgy döntött, hogy ő még alszik egyet Kolozsvár közelében, és másnap kipihenten hazamotorozik, de engem hajtott a honvágy, és úgy voltam vele, hogy ezt az utolsó 400 km-t már lenyomom hazáig. Úgyhogy Pista megállt Gyaluban aludni, én meg már sötétben átkeltem a Király-hágón, majd jó nagy forgalomban folytattam az utamat a határ felé. A határ előtt megtankoltam, majd pillanatok alatt végeztem a határátkeléssel, és újra magyar földön voltam.

 


Pista barátom Bacauban várt rám

38. nap

 

Ahogy átléptem a határt, erős szél kerekedett, ami egész hazáig kitartott. Karcag, majd Kunmadaras felé motoroztam, hogy Tiszafüreden megállva egyek egy szendvicset, és igyak egy energiaitalt. Csapattam tovább az éjszakában, majd Poroszló előtt megálltam, hogy lefotózzam, amikor átfordul 0-ra a motor kilométerórája. Nálam már másodszorra fordult át, azt pedig nem tudom, hogy előtte mennyit mehettek vele.

Füzesabonyban megtankoltam, a túra során utoljára, majd a Mátrán keresztül, megállás nélkül motoroztam hazáig. 02.30-kor toltam be a motort az udvarra, egy gyors fotót még készítettem, majd hosszú idő után végre újra a saját ágyamban térhettem nyugovóra.

 


Egy 0 kilométeres motorral érkeztem haza

 


Újra itthon

 

Végszó

Ezen a túrám is rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Mentem 15515 km-t és jártam 11 (+1) országban. Megismertem a miénktől teljesen eltérő kultúrákat, láttam, hogy messze tőlünk hogyan élnek az emberek. Egy-két kivételtől eltekintve csak pozitív tapasztalatokat szereztem. Bár szegényebbek voltak az emberek, de mégis rengeteg ajándékot kaptam tőlük, a tenyerükön hordoztak, és igyekeztek mindenben a kedvemben járni. Mivel ők nehezen jutnak ki külföldre, turisták pedig kevesen mennek ezekbe az országokba, így szenzációszámba ment, ha találkozhattak egy külföldivel, és lefotózkodhattak vele. Utam során nagyon sok segítséget kaptam, és úgy láttam, hogy itt tényleg annak örültek az emberek, ha valamivel segíthettek, vagy csak vendégül láthattak.

A motor, hála Bambi Mesternek, kitűnően tette a dolgát, egyedül a többszöri kerék- és lánckerékcsapágy cserékkel, egy főtengelyszimmering cserével, valamint 3 defekttel kellett megküzdenem. A sivatagban, az 50 fok körüli hőségben lehetett hallani egy kis búgást a váltó felől, de ez nem befolyásolta a motor működését.

Bár a túra során néha felmerültek nehézségek, de azért óriási kaland volt. És hogy nekivágnék-e még egyszer egy ilyen útnak? Akár azonnal.

 

Berecz András /Fuvaros/
2018.
MZ Club Hungary

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hozzászólások   

0 #5 Kisvágó Árpád 2018-04-17 14:36
Le a kalappal előtted!!!
Gratulálok! Óriási.
Idézet
0 #4 Pozsonyi Isván 2018-04-12 12:57
:-x Érdekes lehetett az út. Ha az én fenekem is ilyen strapabíró lenne, mint a tiéd, akkor veled mentem volna.
Idézet
0 #3 Norbert 2018-04-07 16:00
Gratulálok a túrához.Nem semmi!Hatalmas pacsi!
Idézet
0 #2 Zorka 2018-03-25 22:32
Nagy köszönet a cikkért!
Élmény volt végigolvasni!
Idézet
+1 #1 Gexxx_ 2018-03-25 20:24
Köszönjük, hogy viszed a hírünket!
Idézet

Keresés

Ez az oldal cookie-kat használ. Ha az oldalon böngészik, akkor elfogadja, hogy az oldal cookie-k segítségét vegye igénybe. Bizonyos szolgáltatások eléréséhez szükséges lehet, hogy bizonyos személyes adataidat megadja. Az "ELFOGADOM" gomb megnyomásával nyilatkozik róla, hogy az oldal alján elérhető "Tájékoztató a személyes adatok kezeléséről és és jogi nyilatkozat" részben leírtakat megismerte és elfogadja.