Horvát túra 2012

A túra ötlete Japánból indult. Tony san tervezte, hogy Ázsiát keresztülmotorozva Európában tölti szabadságát. Egy 250-es ETZ-vel :) . Neki szerveztem Magyarországon néhány napos programot, majd – mivel nagyon szeretett volna eljutni – Horvátországba egy kirándulást. Sajnálatos módon már az indulásukat követően lebetegedett, társai pedig magára hagyták Vlagyivosztokban. Mivel a nagy pusztaságnak egyedül nem mert nekimenni, inkább hazafordult, ráadásul egészségi állapota is egyre rosszabbra fordult. Ekkor még elképzelhetőnek tartotta, hogy repülővel ellátogat hozzánk, de sajnos le kellett tennie erről is. Aztán velem is megtörtént a baleset. Ekkor úgy nézett ki, teljesen le kell mondanom a nyaralásról, sőt, idénre a vezetésről is – a motorozást ne is említsem. Na de amikor az embernek olyan a családja, mint az enyém, a kollégái barátként szeretik, a motoros Klubja pedig egyként áll mögé, akkor a gyógyulás is gyorsabb.

Sokak unszolására azért belevágtam a túra szervezésébe, mert ígéretet tettek rá, hogy elkísérnek motorral, még ha én autóval megyek is. A Szomszédokkal már a 2011-es Zala-túra óta élő kapcsolatra támaszkodtam: megbeszéltük, hogy sátrazós-csövezős, olcsó túrát szeretnénk szervezni. Találtak kempinget Biográdban, amit ingyen tudtunk volna használni, de csak akkor, ha legalább 10-15 motoros összejön. Sajnos be kellett látnom, ez nem fog menni. Így az utolsó pillanatban más szállás után kellett nézni. Horex és MissDKW így találtak rá az ő apartmanjuktól nem messze lévő házra, melyben 4 kiadó apartman van, ráadásul udvar is, lehetőséget és helyet adva az esti sütögetéshez-főzőcskéhez. Ez Sabunike üdülőtelepen van, Nin és Vir között, egy szigeten.

Az ár is elfogadhatónak bizonyult, így lefoglalóztuk. Aztán vártam a napot, amikorra az indulás ki volt tűzve. Tervek szerint csütörtökön délelőtt indulás Százhalombattáról, Letenye felé. Mivel eredetileg motoros, azaz MZ-s túrának indult a dolog, így a tengerpartig lévő közel 750 km-t egy napra nem akartam betervezni.

Sajnos a túra összlétszáma igencsak leredukálódott, így nem kellett szállást keresgélnünk Letenyén, Boge felajánlotta otthonát. Hisz „Beecseeheely” csecsehely, ott kell maradnunk! Rendben! Legyen!

Ennek tudatában vágtunk neki az útnak. Persze pontosan, késés nélkül tudtuk a 11 órát tartani, annak ellenére, hogy Gexxx hívott kicsivel 10 előtt, hogy kicsit csúszik. Basszus, 10 óra volt megbeszélve találkozónak, ő meg még csak most ébredt vagy mi. (Gexxx: Éppen a motort málháztam, nekem kicsit többet kellett gondolkodnom a csomagok elhelyezésén, mint azoknak, akik autóval jöttek :)  ) Nem baj, hátra nem hagyunk senkit, ráadásul ő az egyetlen, aki MZ-vel képviseli a csapatot. Azt a Magyar MZ Klubot, ami nem csak virtuálisan létezik, ellenben a horváttal. Becsületére legyen mondva, nem sokkal Mladiék után érkeztek. Erzsi főzött egy kávét, elfogyasztottuk, majd lemálháztuk a motort, minden cuccot bepakoltunk Mladiék szinte üres kocsijába. Közben Kedvesemmel arról beszélgettünk, vajon hányszor kell megállnunk, míg Becsehelyre érünk. Gexxx ment elől, én követtem a Škodával, Mladiék pedig hátvédként jöttek a sor végén a Daewoo-jukkal. Nos, csak egyszer álltunk meg az autópályán, hogy kicsit kinyújtóztassuk magunkat és egy pisi erejéig. Aztán Nagykanizsa előtt néhány kilométerrel hívtam Boget, hogy lassan megérkezünk a bevásárlás helyszínére, induljon elénk! Mire bepakoltuk a kosárba az általunk szükségesnek ítélt dolgokat (sört, bort, némi harapnivalót, ja meg még sört), meg is érkezett. A rögtönzött kupaktanács eldöntötte, a vacsora pörkölt lesz, nokedlival – melyet spéci becsehelyi recept alapján vendéglátónk édesanyja készít el. Mert tudni kell, még a nokedli is Becsehelyről indult világhódító útjára :) . Na, akkor irány a hentes pult, asszonyaink húst vettek. Mi pedig elindultunk a fűszerek felé. A csapat elég bátor volt, hogy rám hagyják a főzést. Én pedig ezt szívesen vállaltam.

A bevásárlást követően egy szép 251-es ETZ vezetésével már nyomultunk is Becsehelyre. Megérkeztünk, kipakoltuk a kipakolni valókat (sört a hűtőbe, pálinkát a gyomrokba).

A „welcome drink” után nekiestünk a vacsora elkészítésének. Mindenki a neki megfelelő feladatokat választotta: Mladi kamerázott, Boge szorgalmasan hordta a Zalai Borvidék díjnyertes nedűit, Anita és Gexxx ismerkedett a hellyel, megnézték Zala központját, felmotoroztak a kilátóhoz is – ahol az előző évi remek túra csoportképei is készültek (Gexxx: És ahonnan Boge szerint be lehet látni a fél „árja megyét”. Mellesleg fent találkoztunk egy kis ETZ-s sráccal. Már akkor ledöbbent, mikor mondtam, hogy Pestről jöttünk, de arra már nem tudott mit mondani, mikor meghallotta, hogy hova tartunk :) ).

Boge ajándékkal is készült: a szerinte – és szerintem is – az egyik legfinomabb fajta borral. Elgondolkodtató módon nem saját termését választotta inkább. Finom is volt, az egészségetekre ittuk meg, már itthon, Erzsivel (ennek a palacknak a tartalma adja az ihletet eme beszámolóhoz)

Mindeközben Erika, Erzsi a hússal voltak elfoglalva. Én pedig nekiláttam a hagyma pucolásának.

Amint a nyersanyagok konyhakészek voltak, már röpültek is a bográcsba, hogy minél előbb vacsorázhassunk. „Gyorsan” összedobtam a pörköltet (Gexxx: párszor hallottuk, hogy „még egy kis idő”, „a jó dolgokra várni kell”, jó munkához idő kell” stb…), Boge édesanyja pedig a spéci nokedlival és a házi savanyúsággal járult hozzá vacsoránkhoz. Miután besötétedett, megleptek bennünket a szúnyogok, így gyorsan bementünk a házba. Gyors tisztálkodás után alvás, hiszen a friss levegő, a jó bor és a finom pálinka megtette a hatását a tele gyomrokban. Tibi jóvoltából beletekinthettünk szlovén túrájukba. Csodás helyek, hőség, tengerpart, hegyi szerpentinek… Kicsit irigy voltam.

Pénteki ébredésünk után gyors csomagolás, pakolás és már indulás is a tengerpartra. Anita inkább a klimatizált, kényelmes utazási módot választotta: beült Erikáékhoz (Gexxx: nem teljesen így volt, az első tankolásig motorozott, majd ott is azért ült be, mert csak 1 garnitúra esőcuccot vittünk (helyhiány miatt)).

Picivel fél tíz után már a határt is átléptük. Már korábban megbeszéltük, hogy a határ után tankolunk, hisz ott néhány forinttal olcsóbb az üzemanyag. Ja. Csak nem nekem L Nem múlhat el MZ-s túra gázolaj tankolása nélkül. Sajnos. Ráadásul ez most én voltam. Hogy miért? Tán a fáradság, az izgalom és a telefonálgatás a horvát kísérőnkkel, aki az autópálya kapuja előtt vár bennünket. Aztán tanakodás, hogy mit tegyünk. Mint HMCS, Boge hívogatná a szerelő ismerősét. De nem tudja: nincs térerő. Na, odaadtam neki a telefonomat, hívja arról. Nem sikerül, foglalt. Mindegy, elindulunk vissza Becsehelyre, „kötelet tolva”. A határőrök (akik egyébként rendőrök), a vámosok gülledő szemekkel, vörös fejjel integetnek, hogy húzzunk már el innen a …csába. Akkor még nem tudtam, hogy Boge leadta a drótot. Ők meg erőlködve a röhögés visszafojtásával, szótlanul tudtak csak „leellenőrizni a határvisszakeléskor”.


A várakozás percei

Na, gondoltam, úgyis lassú tempóval megyünk, felhívom a kísérőnket, Sebastiant, hogy csúszunk valamennyit. Természetesen telefon a kézbe, utoljára tárcsázott szám hívása, majd angolul sztori elmesélése, pontos hely meghatározása. Ő helyesel, néhányat visszakérdez, majd egyszer csak megszólal:

–Te, mindjárt itt vannak a Petiék a dízeles Škodával!

Magyarul, értitek, magyarul! Navazze. Rossz számot hívtam. De már nem is merek telefonálni, mert a vontató Opel Corsa a terelővonalat érintve húz a rövidke kötéllel, a kilóméteróra mutatója 70-80 között mozgott. Motor nem jár, szervó nincs: se kormány, se fék. Izzadtam. Nem kicsit. Ja, klíma sem volt… Térlátás sem az igazi… Mindenesetre baj nélkül megérkeztünk a szerelőhöz, gyors pillantás a kocsira, már tudják is, hogy az ülést kikapva az üzemanyag szivattyú felől tudják leengedni a naftát. Otthagytuk a 40 liter „keveréket”, fizettem és már repültünk is (szó szerint, a 90-es tempó simán megvolt) vissza a kútra. Letenye, MOL. Itt már nem érdekelt a pár forintos nyereség a benzinen, teleengedtem a tartályt. Határátkelés, ellenőrzés nem volt, még a papírokat sem kérték, de a szemembe sem mertek nézni. Képzelhetitek! Viszont korábban az MZ-t körbejárták, megcsodálták a vámosok és a határőrök (Gexxx: a horvát vámos magyarul kérdezte, hogy hova, mennyi idős stb.) Büszkék vagyunk Rád, Gexxx!

Ismét csatlakozva a csapathoz, Nimród kioktatott, hogy a gázolaj a dízel mozdonyokba való. Köszönöm, nem fogom elfelejteni :)

Már Sebastian is ott volt, türelmesen várt bennünket, hogy elkísérhessen Zágrábba, ahol a többi MZ-ssel találkozhatunk: Ernesto, aki az ottani Gexxx (azaz adminisztrátor :) ), Horex és MissDKW (ők férj-feleség, az utunk további kísérői és túránk jó részének szervezői, szállásfoglalói). MissDKW, azaz Martina csak később tudott csatlakozni hozzánk, mert ő még dolgozott.


Először a stadionba érkeztünk, Sebastian munkahelyére (Gexxx: valahonnan az rémlik, hogy ez a Dinamo Zagreb stadionja volt). Valóban, ezt tényleg a Dinamo Zagreb stadionja! Eredeti tervek szerint innen taxival mentünk volna a belvárosba, de úgy döntöttünk, a parkolás olcsóbb, mint a taxi, így egy mélygarázshoz vezettek bennünket. Gexxxnek sikerült megúsznia a parkoló díját, mert egy benzinkúton hagyhatta motorját, ahol a kutasok szemmel tartották. Sőt, irigykedve nézték: Budapestről Zágrábig egy közel 30 éves motorral… Innen sétálva indultunk – mint később kiderült – Oleg Šimić érdekeltségébe tartozó Vinodol étterembe. Ez a zágrábi hírességek igen felkapott vendéglője. Ott jártunkkor is tele volt színészekkel, sportolókkal, politikusokkal. Szóval, Oleg, azaz Oli hívott meg minket ebédre. Mi nem is találkoztunk vele, mégis ily kedves gesztussal köszöntötte a magyar MZ-seket. Köszönjük! Itt csatlakozott hozzánk Martina, azaz MissDKW is. Teljessé vált a csapat.

Ebéd után egyenesen a parkolóház felé vettük az irányt a beütemezett városnézés helyett, hisz csöpögött az eső. A parkolóháznál búcsút vettünk Ernestotól és Sebastiantól, egy-egy flaska becsehelyi borral megajándékozva őket. Péter nagyon nagylelkű ajándékát még a tőlük kapott 5 éves, palackozott fehérbor sem tudta felülmúlni. Naná, hisz Becsehely az Becsehely :) .

Elindultunk a szállás felé, minimális autópályát használva. Az első megállónk Zágrábtól egy Lukoil benzinkúton volt. Hiába, az MZ-nek nem olyan nagy a hatótávja, mint egy autónak. A következő megállónk pedig Slunjban volt, a helyiek által „Mini Piszlicének” nevezett gyönyörű völgyecskében. Teleszívtuk magunkat friss levegővel, kattintottunk néhány képet, majd indultunk tovább.

Hosszú, kacskaringós, hegyi főúton (A1) haladtunk a cél felé. Még mindig én vezettem. Bírtam. Hosszú szakasz jött, megállás nélkül. Egyszer csak autópályára értünk. Ez így is volt betervezve: nem szerettük volna este későn a hegyeket kerülgetni, inkább egy alagúton átvágtunk rajtuk. Nem kevéssel lerövidítve az utunkat, főleg időben mérve. Ennek legjobban Anita örült, mert nagyon odavolt már Feriért: sajnálta, hogy a kacskaringós úton egyedül kell motoroznia, néha egy-egy csepp eső is esett. „Szegény Ferikém, hogy sajoghat a hátsója…” :)

Átérve az alagutakon, a fizetőkapu után kihasználtam a lehetőséget, gyorsan helyet cseréltem Erzsivel, eddigre valóban elfáradtam. Sötét is volt, fárasztó nap a hátunk mögött. Na meg finom pálinka a kocsiban, jó zalai borral :) Szomjasabb voltam, mint éhes :)) Nem beszélve arról, hogy az autóban a családom is bent ült, az utakon pedig mások is vannak. Minek kockáztatni? Nem éri meg!

Még egy megállónk volt a szállás előtt: egy híd tövében, melyet a háborúban a szerbek fölrobbantottak, Maslenica közelében. Csodás kilátás nyílt az áramlat fölött átívelő hídról. Még így, sötétben is. Itt beszéltük meg a csapattal, hogy hazafelé is erre jövünk, és itt mindenképp megállunk, hogy világosban is megnézhessük a tájat. Gexxx kezdett fáradni, kérdezte kísérőinket, hogy még mennyi van hátra. Azt mondták, nem sok, úgy 25-30 km. Nekem ez 40 volt (Gexxx: kocsiban ülve, pálinkázva… nekem érzésre 80). Na mindegy, megérkeztünk. Gyors megbeszélés a szállásadókkal: 80€ a teljes ház, 4 apartman, apartmanonként 2 „szoba”, mindenhol 2 vagy 3 ágy. Rendben, mi választottuk a földszintet: itt egy szobában volt a 4 ágy, srácaink miatt is külön szerettünk volna lenni. Peti és Feri egy családot alkotott és beköltözött asszonyaikkal és gyermekükkel egy másikba. Mladi és Erika szintén egy emeletit nézett ki. Horexék pedig a mellettünk lévőt foglalták el. Ej-ej, itt gondolkodóba estem: a túra előtti megbeszélésen arról volt szó, 10-10€ jut családonként a szállásra. Ezért is választottuk a külön lakosztályt. Na, majdcsak lesz valahogy – gondoltam. Lett. Mivel Tibiék tovább is maradtak, jól jött nekik a kényelem, a külön szoba. Mégiscsak fiatalos, romantikus környezet fogadta őket… Az ágyak meg amúgy is nyikorgósak voltak, így nem zavartak minket sem a hancúrozásaikkal.

Este még ajándékosztás: két tálca sör, kis házi pálinka és házi bor (na találjátok ki, hogy ez utóbbi kettő honnan volt!). Néhány MZ Clubos matrica. Mi pedig az Ivanič Grad-i Old Timer klubtól kaptunk egy-egy pólót. Köszi! Aztán aperitív, majd vacsora, néhány pohár borral leöblítve. Kimerítő napunk után nem sok kellett, hogy elaludjunk, főleg a gyerekeknek. Le a kalappal előttük is, nem volt nyafi, hiszti, kérdezősködés, hogy „mikorérünkmároda”. Nimród vacsi közben ismét felvilágosított, hogy a kombájnok és a traktorok is gázolajat tankolnak. Ej de vidám lettem. Legalább ő tudja.

Reggel felébredve arra gondoltam, meglepem piciny családomat reggelivel. Természetesen mosogatással indítottam, az esti romok eltakarítását befejezvén. Az utolsó poharat a kezembe fogva elpattant, ujjamat úgy elvágva, hogy azt hittem, elvérzek. Közben jöttek a tulajék, mondtam nekik a problémám. Erre a válasz: nem probléma, egy doboz MAGYAR sör. Rendben, gyorsan rendeztem is adósságom.

Reggelink közben megbeszéltük, hogy mi legyen a program. Nem volt túl szép az idő, ezért a délelőttöt a fürdésre alkalmas területek bejárásával kezdtük, hátha lesz még valamikor alkalmunk rá. Elmentünk a homokos tengerpartra, ami gyakorlatilag az utcánk végén volt. Itt egy éttermet is találtunk, felmértük az árakat is. Nem vészesen drága: 38 kuna egy pizza, a mérete nem kifogásolható (38-39 Ft között sikerült vennünk kunát). Viszont elhatároztuk, hogy a felnőttek sört isznak: fele annyiba került, mint az üdítő.

Innen Vir felé vettük az irányt, ahol fagyiztunk egyet, megnéztük az itteni fürdési lehetőségeket, sétálgattunk kicsit. Nézelődtünk. Legnagyobb sajnálkozásunkra fürdeni nem tudtunk, mert hol esett, hol csöpögött, hűvös is volt kicsit.

Innen vásárolni mentünk Privlakába, mert Tomislav azt mondta, nem megy haza innen anélkül, hogy a helyi vörösborból ne venne néhány palackkal. Vett. Természetesen nem számolt velünk, így szegénynek hazafelé vissza kellett térnie ismét. A nők a szomszédos pékséget rohamozták meg, míg én vettem egy liter dalmát borpárlatot. Ajándékba. Az otthoniaknak.

Nin felé vettük az irányt, a történelmi város megtekintése volt a cél. Előtte azért megálltunk egy, a puszta közepén álló kis kápolnánál, amely pontos, kicsinyített mása a Ninben található eredetinek.

Nin gyakorlatilag egy kis szigetecske, fallal körbevéve, sétálóutcák, semmi járműforgalom. Csodás. Tényleg kár lett volna kihagyni. Sikerült képeslapot venni, bélyeget is. Postaládát viszont nem találtunk. Majd csak lesz valahol… Itt meg kellett simogatnunk Grgur lábujját, hogy szerencsét hozzon.

Sétálgatás közben több ismerős logót is láttunk, Gexxx volt az, akinek eszébe jutott MZCs. Neki készített néhány képet is :) Mint megtudtuk, „szerekes”-nek hívják ezt a gépet, mert náluk a „szere” (fonetikusan írva) jelenti azt a műveletet, melyet nem illik leírni, általában magányosan, ülve végezzük egy két betűs helyen. A „kes” pedig az angol „cash” szóból származik.

Séta közben itt is felmértük az árakat, de úgy döntöttünk, visszatérünk a délelőtt kiszemelt étteremhez: jobb a konyhája, olcsóbb, nagyobbak az adagok. Akkor miért ne? Megebédeltünk. Ki-ki maga választott ételt. Meg kellett állapítanunk, hogy itt jobb a konyha, mint Zágrábban, ahol előző nap ettünk. De nekünk, magyaroknak még ez is fűszerezetlen, íztelen volt. Azért sikerült jóllaknunk.

Néhány korsó Laško sör is lecsúszott az ebédhez, hát most már tudom, miért szeretik a horvátok annyira a magyar söröket.

Innen tele pocakkal nem hiányzott semmi más, csak egy kis nyugalom, ejtőzés, sziesztázás. Irány a szállás, szunyóka, aztán jöhet a késő délutáni, esti program. Mivel az égiek továbbra sem voltak túl kevesek hozzánk, így ismét a „B” tervet választottuk: ismét városnézés, de most kicsit távolabb: Zadar volt a cél. Sok-sok látványossággal, érdekes dologgal. Horex mesélte, hogy akár hányszor itt járnak a nyaralójukban, egyszer legalább elmennek Zadarba és megnézik a naplementét, hallgatják a tenger muzsikáját. Célunk tehát ez volt. De előtte az elmaradhatatlan, nők által annyira kedvelt foglalatosság. Mi meg addig türelmesen – vagy nem – vártunk. Igen, soppingoltak. Mert ezt szeretik. Vajon miért? Ki érti ezt…

A sok-sok szép, régi épület után elértük célunkat, a tengerpartot. Romantikus percek teltek el, míg lestük a hegyek mögött lehunyó napot. Pár fényképet készítettünk egymásról, majd tovább őgyelegtünk a parton. Közben néhány komp szelte a habokat, nem is kisméretűek… Igen, rögtön Zsakfos jutott mindenki eszébe. Naná!

Megérkeztünk az „orgonasípokhoz”. Ezt az építészeti megoldást Japánból lopta egy nagyon neves horvát építész – a nevekkel nagyon hadilábon állok, – a világon itt van a második ilyen. Sajnos nagyon törékeny mű, nagyobb viharok, esőzések, szelek után rengeteg javítani való van rajta. Ráadásul az idő is ellensége. Csodás, megnyugtató hang hallatszik, ha valaki Zadar felé téved, mindenképp hallgassa meg. Próbáltam felvenni videóra is, simán, csak hangként is, de nem sikerült. Nem, mert rengeteg kérdés merült fel, természetesen nekem és Gexxxnek kellett ezeket tolmácsolni, mert ekkor még nem volt meg Mladinak a „képzettsége” ehhez. Este, vacsorakor sikerült szép, fokozatosan elsajátítania először az angolt, majd a horvátot. Próbálkozott a némettel is, de addigra már a magyart is elfelejtettük. De ne rohanjunk ennyire előre! Vissza a tengerparthoz. Ferikénk, „Anita apukája” nagyon vágyott már egy kis úszásra, fürdőzésre, alig bírtuk visszatartani.

Azt hittük, ezzel véget is ért a látványosságok sora, de tévedtünk. Jöhetett a Nap „csúcsa”: mint megtudtuk, ezen a hosszú sétányon naprendszerünk méretarányos, kicsinyített mása helyezkedik el. Minden bolygót arányos méretű köröcskék szimbolizálnak a talajon, melyek normál esetben esténként rájuk jellemző színben tündökölnek. Nekünk nem volt szerencsénk ezt látni, lehet, hogy kínai volt? :) Viszont a Napot szimbolizáló óriási kör nagy része működött: hol zöldes, hol kékes fényt bocsájtott ki, villódzva. Nagyon jó terepnek bizonyult a gyerekeknek fogózásra.

Séta közben megbeszéltük, hogy a vasárnapi ebédünknek mindenképp valami speciális, helyi sajátosságnak kellene lennie. Eme ötletünk nagy sikert aratott Martinánál és Tomislavnál: felajánlották, hogy vasárnap korán jöjjünk be a piacra, vegyünk friss halat és majd ők egy spéci, dalmát recept alapján elkészítik. Állításuk szerint ilyet éttermekben nem lehet kapni, mert pepecselős és lassan készül el. Belementünk. Miért is ne?

Mielőtt visszaértünk volna Sabunikébe, megálltunk egy Interspar áruháznál, mert pár dologra szükségük volt a másnapi főzéshez: faszénre, olajra, fűszerekre. Nekünk is kellett már a friss kenyér, így nem ellenkeztünk. Nem akartunk sokat költeni, de azért pár dolgot sikerült vennünk. Naná, hogy kóstolónak pár fajta horvát sör, üdítő a srácoknak, na meg némi édesség. Csak hogy legyen nasi :)

A szállásra visszaérve alig vártuk, hogy egy hideg sörrel leöblíthessük az út porától kiszáradt torkunkat. Ekkor derült ki, hogy Mladi – akárcsak Aloha, – képes folyékonyan beszélni idegen nyelveken. Ami a legfurcsább volt, hogy meg is értették őt a horvátok. Ő is őket. Igaz, mi nem :) bár nem is ez volt a lényeg (Mladi: a lényeg, hogy azonos mennyiségű és minőségű „nyelvoldót” kell fogyasztani). Tervezni vasárnapra nem mertünk, de elhatároztuk, akár milyen is lesz az idő, fürdünk egyet. Ezen elhatározással mentünk durmolni. Rögtön álomba szenderültem, de pár pillanat múlva már jelzett is az ébresztőórám. Anyukánk, azaz „Mladipárja”, Erika főzött nekünk friss kávét. Megmentve mindannyiunkat: engem az elvonási tünetektől, a többieket pedig tőlem: kibírhatatlan vagyok reggelente (is), főleg, ha nincs kávé. Pár falat reggeli után pattantunk is a kocsikba, hogy még legyen választék. Az előre megbeszélt 7 órás indulásból 8 lett, mert Martinát vártuk. Kiderült, már rég bent ült a kocsiban, mire mi előkászálódtunk. Szép, mondhatom. De kit érdekel? Nyaralunk, nem?!

Sikerült még nyitvatartási időben megérkeznünk, volt választék, bár már nem óriási.


A rákot, tintahalat nem volt kedvünk kipróbálni: az lesz az ebéd, amit veszünk, más nincs. Maradtunk a cápánál és egy másik, a helyiek által istenített hal mellett: a brancinnál. Megvásároltuk, majd leadtuk a halpucolónak, aki pár kunáért konyhakész állapotba hozza. Valahogy mindenki gondolta, hogy nem Martina fogja megpucolni. Azt, meg hogy mi? Emlékeztek, nyaralunk! Egyébként kábé 400 Ft-ban állt meg, családonként. Arra is kaptunk lehetőséget, hogy a többi halat is berakják a hűtőbe, amíg zöldségeket vásárolunk a piacon. Úgy gondoltuk, nincs szükségünk semmire, így csak körbenéztünk kicsit, majd kerestük kísérőinket. Persze, soppingoltak. Ha már úgyis várniuk kell :) Közben mi vártuk őket. Nem számít, egy telefon után összefutottunk, majd autóba vágtuk magunkat.

Visszaérve főhadiszállásunkra, házigazdáink rögtön neki is láttak a halak előkészítéséhez. A halak és halszeletek közé édeskömény zöldjét és rozmaringot tettek, besózták. Sajnos oregánót nem vettek. Apróra vágott petrezselyemzöldjét keverték olajba, majd mindezt hűtőbe tették.

A nap ragyogóan sütött, a higany szála is verdeste a 30-at, Celsiusban. Irány a tengerpart, fürdeni! Privlaka partjait választottuk, mert arrafelé nem fújt a szél, na meg Horexék azt jobban kedvelik. Miért? Mert ott van nudista strand is, ahova szöszi kísérőnk szívesen jár. Most, hogy csapatostul mentünk, maradt ugyan velünk, de bájait azért csak fedetlenül hagyta: nagyon szereti a monokinit, ráadásul nem is tilos. Akkor miért ne?

Indulás előtt megbeszéltük, hogy az ajándékba kapott pólókat vesszük fel. Míg vártuk a csapatot, Tomek végigmustrálta az MZ-t, az egyetlen motort, ami a hazai Csapatunkat képviselte. Pironkodva álltam mellette, mégis büszkén. Igen, mi használjuk a motorokat, el merünk Velük menni a szomszéd városnál is messzebbre. Mi nem virtuális, tréleren motort utaztatók klubja vagyunk! Ennek a mustrának köszönhető, hogy észrevette, letekeredett a kilométeróra spiráljának anyája a láncvédő bakelitról. Erre fel is hívta gazdájának figyelmét, melyet ő szakszerűen, pillanatok alatt megoldott. Tehát a túra elhagyhatatlan MZ szerelése is megtörtént. Első és – mint utólag kiderült, – utolsó. Miért is kellene szerelni egy szakszerűen felkészített, karbantartott MZ-t? (Gexxx: jó helyre kell hordani szervizelni :) ).

Persze fürdőzés előtt csináltunk néhány képet magunkról és a motorról. Lehet, jobb is, hogy ezt a partot választottuk: hihetőbb, hogy nem a Balaton :)


Úsztunk, pancsoltunk, halásztunk-vadásztunk, jól éreztük magunkat. Nem értettem, hogy Tomislav mit kotor a hűtőtáskánkban, de nagyon lelkes volt. Aztán megjelent néhány doboz sörrel a kezében: mindenkinek (pontosabban csak a férfiaknak) hozott egyet-egyet. Már tudom, miért volt olyan q..a nehéz a láda, hogy a füle is letört. Nem baj, a kellemesen hideg sör a 30 fokos déli napsütésben életeket mentett.

Szöszi és párja már indultak vissza az ideiglenes otthonunkba, hogy nekilássanak a halak elkészítésének. Tüzet kell gyújtani, a hal is lassan sütve finom, így megegyeztünk, kapnak másfél-két óra előnyt. Mint utóbb kiderült, ez elégnek is bizonyul. Szóval, mi maradtunk még pancsolni, élvezni a sós – baromi sós – vizet, a napsütést. Anita ugyan megpróbálta Gexxx hátát megvédeni a naptól, de a hátára csak egy Balatonnyi területre jutott naptej. Ez csak délután derült ki, mindnyájunk nagy derültségére (Gexxx: jutott volna, csak türelmem nem volt megvárni a pepecselést, hiszen várt a víz!).

Tehát, idő volt, jelezték a korduló pocakok. Irány vissza, ebéd! Mindenki felcsigázott állapotban, kíváncsian várta az ebédjét. Életem-Párom kicsit nagyon aggodalmaskodva kóstolta meg a sülteket, előtte pedig sokat nógattam. Megérte, szerinte is: tényleg finom, ízletes volt. Mint kiderült, pácolni nem szabad a tengeri halat, az olaj a petrezselyemzöldjével is csak a sütés után került rá.

Falatoztunk egy nagyot, megállapítottuk, hogy míg mi, magyarok legfeljebb havi egy-két alkalommal eszünk halat, addig a déli szomszédjaink hetente legalább egyszer. Megértem. Sokkal ízletesebb, mint a spéci horvát konyha remekei…

Ebéd után szieszta, a pár pohár dalmáciai vörösbor – mert ők ezt javasolják az ily módon elkészített halakhoz – sokunkat elnyomta. A frissebbek lementek a partra fürdeni, mi pedig, akik még zsenge korban vannak, kihasználtuk puha ágyainkat. Úgy egy-másfél órás pihenő után mi is megindultunk a partra, ide, Sabunike homokos „bícsére”. Persze gyalog. Kellett ez a kis séta, az üdülőterületből is többet láttunk így. A parton Tomislav és Martina épp szedelődzködött, készültek már haza, hiszen nekik a hétfő az hétfő. Munkanap. Elbúcsúztunk tőlük, megköszöntük a sok kedvességet és segítséget, melyeket tőlük kaptunk az elmúlt pár napban. Megígértették velünk, hogy kedden, hazafelé mindenképp meglátogatjuk őket otthonukban, Ivanič Gradban. Persze! Hvala.

Mielőtt azonban elindultak volna, Gexxx megkapta az itinert, faluról falura, nagyon precízen. Tuti, hogy nem tévedhetünk el. Nem is tévedtünk, de ez majd később.

(Gexxx: ezek után mi is nekiindultunk a partnak, persze motorral. Előbb Sabunike, de ott nem láttuk sem az autókat, sem Zsebiéket… Gondoltuk biztos Privlakára mentek, ezért oda indultunk, de persze ott sem találtuk őket. A telefont meg természetesen senki nem veszi fel. Vissza a szállásra, ott sincs senki, szóval ismét Sabunike strand a cél, erre jönnek velünk szembe… szóval ennyit az aznap délutáni fürdőzésről.)

Természetesen, előtte megbeszéltük, hogy a sabunikei homokos partra megyünk: egyrészt ez volt a legközelebb, másrészt a gyerekek jobban élvezték a homokozást, mint a betonos partot. Nem beszélve Bogeról, aki rettentően fél a víztől. Állítása szerint fürdeni is inkább borban fürdene :) Már tudjuk, Nimród kitől örökölte víziszonyát. Ő is inkább boros…

Miután a napocska elbújt, a levegő gyorsan elkezdett hűlni, így jobbnak láttuk, ha szedelődzködünk és visszatérünk a partról. Kellemes fáradság után, néhány kagylóval Nimródtól nagy nehezen kikönyörgött homokozó vödörben visszatértünk szerény, ám kényelmes szállásunkra. Ej, de jó lett volna, ha mikró is van: a fiúk virslit szerettek volna enni. Nem baj, meg is lehet azt főzni, bár tovább tart. Anyáink, nagyanyáink is így csinálták, mikor még az MZ volt az igazi, nagymenő motor! Bár, mi tudjuk, most is az!

Vacsora után kicsi beszélgetés, az utolsó palack bor felbontása, pálinkás üvegek kifacsarása. Pedig számításaink szerint a készletnek elégnek kellett volna lennie. Igen ám, de az előző estéken vendéglátóink hűtőjébe lett minden elpakolva. Hopp, ők elmentek. Ezek szerint becsomagolták azt is. Nem baj, egészségükre: mindenki úgy gondolta, megérdemlik, nem sajnáljuk tőlük, legalább isznak rendes bort is, BECSEHELYIT. Pálinkát is, BECSEHELYIT :)

Nyugovóra tértünk, hogy másnap, az utolsó teljes napunkon korán mehessünk a partra, frissen és üdén.

Reggel kiszaladtunk a tőlünk pár sarokra lévő pékségbe friss pékáruért, felvágottakért és amire amúgy még szükségünk lehet. Mentem én is, ekkor már felvilágosítva, hogy a Laško sör a legjobb horvát sör, amit itt kapni lehetett (Gexxx: vagyis az Ožujsko az), messze jobb a Karlovacnál. Rendben, akkor azt csempésztem a kasszás néni elé. Kártyával fizettünk, mert így jobban váltották a kunát, tehát még egy hónapig nyugtom lesz ;) majd ráfogom a sok édességre, amit a srácoknak vettünk. Mert már három fiúcskáról kellett gondoskodnunk: Máté, Flórián felügyelte folyamatosan Nimródot, óriási terhet levéve szülei válláról. Nimród újabb aranyköpése:

– Ma ne rosszalkodjatok, mert utánozni foglak Benneteket!

Nem is mertek utódaink semmit csinálni, nehogy ők kapjanak ki más miatt. Na, nem mintha megtettük volna! Sőt! Büszkék vagyunk rájuk, hogy így elboldogultak egy – az ő szavaikkal élve – dedóssal. Azért ne feledjétek, Flóri is kétszer idősebb, mint ő, és hát ebben az életciklusban ez rengeteg!

A friss fánk és egyéb pékáru után irány a strand! Itt meg kell jegyeznem, tényleg finomak a pékáruk arrafelé, de valamit nekik is enniük kell, hisz nem jöhetnek át hozzánk minden nap rendes ebédre :)

A strandon a szokásos készülődéssel indult a nap: a gumimatrac és a gumicsónak fújásával. Hosszú idő óta szerintem most volt 6 feletti a szemnyomásom… Mivel nekem nagy falatnak bizonyult a csónak, így Tibi és Feri besegítettek. Köszönöm! Alig készült el, máris beleugrottak fiaim, hadd tanulják az evező használatát. Pár perc elteltével már önállóan, ügyesen lavírozva evezett Máté. Bravó! Tanulékony egy gyerek, volt kitől örökölnie :)

Ebédre ismét az itteni éttermet választottuk, mondván, közel is van, pénzünk is akad még, jó is a kaja. Mladi és Erika vigyáztak a cuccainkra, míg mi pizzát ettünk. Mert hogy ők úgy bereggeliztek a tojásrántottából, ahogy csak tudtak: azt hitték, csak vacsi lesz legközelebb. Mindez azért hihették, mert túl korán mentek előző este hancúrozni.

Ebéd közben szomorúan mustráltuk az eget: felhők gyülekeztek, elrejtve a napot. Kezdett hűlni a levegő, sokak szerint már fürdéshez hűvös volt. Hát igen, a fókazsír hiánya. Néhányan úgy gondoltuk, maradjunk a parton (köztük a gyerekek), többen viszont menni akartak. Köztük Boge, akinek még a térde sem lett vizes a tengertől, pedig mindent elkövettünk. Úszni nem tud, ráadásul iszonyatosan fél a víztől. Hiába, mégis van Becsehelynek hiányossága... (Gexxx: De megegyeztünk, hogy lesz még Zadar Becsehely külvárosa :) )

A nagy munkával életre keltett csónakból ki kellett szorítani a levegőt, melyet iszonyatos röhögés közepette tudtam csak elvégezni. Utólag, a képeket nézegetve már tudom miért. Közben a többiek elpakoltak mindent, így rám várva élcelődő megjegyzéseket tettek a pózomra. Természetesen ezzel is akadályozva a hatékony munkavégzést. Próbáltatok már rángatózva a röhögéstől ilyet csinálni?

Mindeközben Gexxx Nimróddal próbált üzletet kötni: tengeri homokot szeretne hazavinni, hogy üvegekbe rakva, kagylókkal és csigákkal tűzdelve a szoba dísze lehessen. Persze Nimród hajthatatlan: inkább venne egy másik ugyanilyet, de kölcsön ezt nem adja. Ekkor apukája szóba hozza az előző este kikunyerált Kismackót: ugye Gexxx is kölcsönadta? Na, erre csapatunk legifjabb tagja belement a kölcsön bizniszbe. Megtöltötték a vödröt homokkal, míg srácaink egy pet palackot tömtek meg emlékül. Mire a csónak leeresztett, menetkészek voltunk. Bepakoltuk málháinkat a kocsikba, majd kettévált a csapat: a kényelmesebbek kocsiba vágták magukat, míg mi, a kemények gyalog vettük célba házunkat. Séta közben kattintottunk párat a fényképezőkkel, hogy emlékezhessünk a csodás mediterrán növényekre: aloe vera, pálmák, leánderek és érdekes „fűfélék”.




Mivel még csak kora délután felé járt az idő, újabb programot keresnünk. Eddig senki nem vásárolt szuveníreket, emlékeket a nyaralásról, kézenfekvőnek tűnt tehát az újabb városnézés, soppingolás. A legközelebbi hely hozzánk Nin városka volt, ahol sok-sok sátorkában, búcsúszerűen működött a vásár. Oda indultunk hát. Itt mindenki megtalálta a neki valót: hűtő mágnest, bizsut, kiskocsit, játékfegyvert, térképet. Megleltük a postaládát is, így már a képeslap is útnak indulhatott.

Olyan ismerős volt ez a matrózsapkás kép, hogy nem hagyott nyugodni, merre láthattam már ezt az arcot, így addig túrtam a netet, míg rá nem jöttem :)

Azért a vásárlással nem ment el eléggé az idő, így nyaltunk egyet. Fagyit. Nem olcsón, de kiváló minőségűt, kellő mennyiségben. Míg a hűsítőt élveztük, andalogtunk a város patinás utcácskáin. Mindenki jól érezte magát, de valahogy még hiányzott valami a napból és a teljes nyaralásból. Hosszas fejtörés után a gyengébbik nem rájött: nem voltunk még vásárolni. Ejha, tényleg… Mi, az elnyomottak, nem mertünk ellenkezni, hisz még a gyerekek is odavoltak a boldogságtól: végre kaphatnak horvát csokit, cukrot, mindent, mi szemük-szájuk ingere. Ráadásul egy-egy sörrel ebben az országban legális a vezetés, de az én állapotomban „szárazon” is kemény feladat a kocsit igazgatni, így szinte a teljes nyaralás alatt Kedvesem birtokolta a volánt. Ezen felül csak legurítottam egy sört. Gyalog mégsem mehettem, így beültem a kocsiba, lesz ami lesz. A konvoj elindult Zadar irányába, egy kifejezetten horvát üzlethálózat boltját megkeresni. Ez volt a Plodine. Találtunk, jöhetett a várva várt vásárlás...

Kiki cukor, ilyen csoki, olyan üdítő, bubis vagy nem bubis víz… Volt már minden a kosarunkban. Azaz majdnem minden: sör. Na, az még hiányzott. Korábbi tapasztalataim miatt már a Laško sört kerestem, talán az jobb, mint a többi. Találtam, egy litert be is rejtettem a kosárba, bízva abban, hogy majd én pakolom a futószalagra, Erzsi meg a srácokkal lesz elfoglalva. Érdekes módon mikor kiszúrta az oda nem illő tárgyakat, azt kérdezte, elég lesz-e. Mert ő is inna. Ja, akkor nem, irány vissza a polcok közé, egy másikért :)

A kasszánál érdekes módon, ismét mi voltunk az utolsók. Pedig Erzsi nem egy vásárolgatós plázacica. Egyszer majd csak rájövök arra is, miért nem tudunk az elsők között végezni!

Bepakoltunk a kocsiba, majd nagy gázzal indultunk vissza lakosztályaink felé, hogy a megérdemelt vacsoránkat elfogyasszuk. Maradékokat ettünk: ami korábbról maradt felvágott, szalámi, májkrém, miegymás. Hogy ne kelljen hazacipelnünk ezeket. Mert idefelé kajával és piával rakott kocsikkal jöttünk, dugig pakolva minden zugot. Be voltunk tojva, hogy a sok vásárlás eredménye miatt valamit – vagy valakit – itt kell hagynunk, mert nem fogunk elférni a kocsikban. Ráadásul Mladiék még maradnak, így kisebb kapacitás van hazafelé. Tehát ettünk mindent, ami maradék, ittunk mindent, amit nem az otthoniaknak szántunk. Bár azt is, mert Horexék sikeresen elcsomagolták Boge pálinkáját is. Egészségükre! Így hát elővettem az otthoniaknak szánt dalmát vörösbor párlatát, hadd kopjon ez is. Kopott is, még a nők is meghúzták, megnyalták. Egészségünkre!

Dízel skoda és egyéb sztorik by Váczi Ferenc

A szokásos vacsora utáni terefere közben aprótalpú barátaink videó filmeket néztek, míg mi felelevenítettünk néhány pillanatot a közös emlékekből. Megbeszéltük a másnapi terveket: indulás haza, kis kitérővel Ivanič Grad felé. Mindenki egyetértett, hogy meg kell látogassuk a Cesar családot. Közben Gexxx aljas, sunyi módon hangfelvételre állította telefonját. De csak azért, hogy ne kerülhessen napvilágra, mi is, ki is az a Kismackó. Mivel már az első napon üzletet kötöttünk, hogy ha ő elhallgatja a gázolajos sztorim, akkor én sem fogom potyautasát a nyilvánosság elé tárni. Úgy gondolom, ezekkel a hangfelvételekkel zsarolni szándékozott (Gexxx: tévedsz, nem az volt a célom), tehát az első lépés az enyém: nem restellem bevallani a dízeles balfékségem, de így legalább én is beszámolhatok Kismackóról.

Kismackó Feri hálótársa. Azokon a bizonyos napokon szokta vele tölteni az éjszakákat. Több mint húsz éves a kis (Gexxx: közel 30) rongybábu. Szokott pimasz is lenni, csúnyán is beszél néhanapján, ez miatt Horvátország is kérdéses volt neki. Anita unszolására hozták csak el. Jól tették, hisz Nimróddal jó üzletet tudtak kötni :)

Na mindegy, elmentünk aludni. A szintén rövid éjszaka után Márti kopogtatott hajnali hétkor, hogy ki kéne szaladni a pékségbe. Erzsikém kapott az újabb alkalmon, már öltözött is. Hóna alá csapta a kiürült sörösüvegeket, hisz 3 kuna betétdíjat számoltak rá, a pénztárcáját és egy „szakadjmegszatyrot”. Miért pont a legnagyobbat, sosem fogom megérteni, hisz csak a reggelihez szükséges pékáruért ugrott ki. Mondjuk, lett még ez-az: nyalóka, csoki, üdítő és némi friss felvágott, hiszen a vacsorára mindent felfaltunk. Igaza volt, mert közel 800 km állt még előttünk, éhgyomorra sok lett volna.

Miután asszonyaink visszatértek, császári reggelit fogyasztottunk. Mint eddig majd minden nap, Erika frissen főzött kávéval járult hozzá a bőséges reggelhez. Reggeli után csomagjainkat bezippeltük a kocsikba, motorra. Mivel hazafelé csak két kocsival indulunk, így a tanktáska, az oldaltáskák a motorra kerültek. Inkább Anita férjen a kocsiba, mint a cuccok. Nimródnak legalább lesz kivel társalognia: mindketten rengeteget beszélnek. Két dudás egy csárdában? Majd meglátjuk :)

Fájó szívvel búcsút intettünk Tibinek és Erikának, mi pedig Boge vezetésével elindultunk hazafelé: Anitánál volt Gexxx telefonja, amelyen a legfrissebb térképekre a hazafelé út Horex jóvoltából betáplálva. Hazafelé is tudtuk tartani a 90-100 közti tempót (Gexxx: azaz MZ kilométer óra szerint 105-115), akárcsak idefelé. Pedig most málházva volt a motor. Két személy majd egyheti cucca, ráadásul Kismackó is a csomagok közé bújt. Igaz, Anita az Opelben ült, de nem hiszem, hogy az ő súlya annyira megviselte volna a háromszázasított ETZ-t. Az első megálló a hídnál volt, amit már idefelé is megcsodáltunk. Világosban tényleg varázslatos látvány tárult elénk. Hihetetlen sziklafalak, az áttetsző tenger, egyszóval csodás. Tényleg kár lett volna kihagyni.

Rövid pihenő után már indultunk is, irány az autópálya, az 5600 méter hosszú alagúttal. Nimród itt vissza akart fordulni, hogy Tibi bácsiéknak megmutathassa, de szüleinek sikerült lebeszélni erről. Tudni illik, hogy idefelé Nimród aludt, mikor errefelé jártunk, így ő még nem élvezhette ezt a gigantikus építményt.

Elhagyva az autópályát, ismét az A1-es útra tértünk, ahol rengeteg rendőrt, traffipaxot és közúti ellenőrzést láttunk. Óvatosan, lakott területen sehol át nem lépve a 65-öt, megállíthatatlanul közeledtünk Zágráb felé. Azért Gexxx úgy száz kilométerenként megállt egyet szusszanni, az első megállónknál meghívott egy kávéra is. Köszi! A második egy benzinkúton volt, Karlovac előtt kicsivel. Sikerült nekem is benzint tankolni a Škodába, a Fekete Táltos tankja is le lett légtelenítve, így rövid WC után már indultunk is tovább. Hívtam Tomislavot, hogy már közel járunk, készüljön elénk. Megbeszéltük, hogy Zágrábot elhagyva még egyszer megcsörgetem, hogy kiérjen elénk. Az úton pár csepp eső azért hullott, de nem volt szükség esőruhára: ezektől a pillanatoktól eltekintve szép, nyugis időjárás volt, 20-25 °C közötti hőmérséklettel. Bár Ferenc szerint néha erősebb széllökések voltak a nyíltabb szakaszokon. Mi ezt a kocsikban ülve nem érzékeltük.

Ivanič Grad-ba érve úgy 5 percet várnunk kellett Tomislavra, mert útközben kis gondja támadt a találomra kiválasztott veterán motorjával: sajnálatos módon kicsit megszorult a dugója az 1940-ben készült 125-ös DKW-nak, így pihentetnie kellet néhány pillanatig. Elmondása szerint, ha nem pörgeti nagyon, akkor nincs vele gond, de most sietett volna elénk, így megfeledkezett magáról. Azért csak odaért.

Üdvözöltük egymást, majd őt követve hozzájuk mentünk. Itt az udvarán, féltető alatt parkoló motorjait csodáltuk: egy Horexet, mellyel a tavalyi Zala túrán már találkozhattunk, a 250/1-est, mely szintén ott volt és egy másik, 200-as DKW-t is. Körbevezetett bennünket a házikón, elmesélte a felújítás menetét és sok egyéb, érdekes dolgot. Míg mi nézelődtünk, addig anyósa kávét főzött nekünk. Alig hogy megittuk a kávéinkat, megérkezett Martina is: dolgozni volt, Zágrábban. Már mindenki nagyon menni készült, de csak nem engedtek el bennünket éhgyomorra: pillanatok alatt terülj-terülj asztalkám volt, töménytelen mennyiségű főtt, füstölt sonkaszeletekkel, szörppel. Nem kellett erőltetniük, hogy a sáskahad rárontson a guszta tálakra.

A sonka lassabban fogyott, mint bendőink teltek, így ott kellett hagynunk nagy részét. Frici jutott eszembe, aki sosem hagy a tálon kaját. Ej, ha ott lett volna :) Mindegy is, indulnunk kellett. Szerencsénkre – bár a térképek nem jelölték – egy sokadrangú út vitt innen jóval Zágráb fölé, az autópályához. Ha barátaink nem kísérnek el, még mindig ott kóvályognánk valahol Zágráb és Ivanič Grad között, a szántóföldeken. A fizetős kapuk előtt ismét pár csoportkép, majd fájó szívvel búcsúzás: csak százegynéhány kilométer Becsehely, Zala fővárosa.

E kis távot picivel több, mint egy óra alatt tettük meg, bár Gexxx szerette volna még odaát megetetni hű társát, hiszen jó minőségű és olcsóbb a MOL benzine Horvátországban. Boge elvétette az irányt, így nem tért le az autópályáról, hanem rögtön hazafelé vette az irányt. Nem baj, nekünk még hazáig vagy négyszer elég lenne a benzin. Amúgy is siettünk. Betértünk még a Bogdán rezidenciára, sőt, kiszaladtunk még a pincéhez is: tényleg nagyon finom Péter bora. Tuti, van valami helyi vegyész ismerőse :) Pár palackkal adott a díjnyerteséből, majd visszamentünk hozzájuk.

Betuszkoltam a srácokat, 20:10 volt. Nekik másnap suli, így rohannunk kellett haza, táskát pakolni, na meg viszonylag időben lefeküdni.

Mivel innen csak mi mentünk tovább – mert Anita és Gexxx ott aludtak Péteréknél, – a megengedett legnagyobb sebességgel elindultam hazafelé. Egy pihenőt iktattam be Székesfehérvár környékén, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Mikor megálltam, még spekuláltam, átadom a volánt Cicusomnak. A mosdó, a frissítő, hűsítő arcmosás viszont teljesen felélénkített, így én tekergettem tovább is a kormányt.

21:58-kor már a nyitott lakásajtóban voltunk. Pár perccel később Flóri és Máté a fürdőben, Erzsi a szobájukban, iskolatáskát pakolva, én meg ingáztam a kocsi és a lakás között: hordtam be a sok cuccot.

Éjfélre már mi is elcsendesedtünk, bebújtunk az ágyunkba. Otthon, édes otthon! Mindenütt jó, de legolcsóbb otthon :)

Mladoniczki család még további két éjszakát ott töltött, de sajnos a napsütéssel nem sokat találkoztak, bár fürdésre volt lehetőségük, még a tengerben is. Jegesmedvékkel, eszkimókkal azért nem találkoztak. Mikor hazafelé tartottak, ki szerette volna kerülni az alagutat (tán klausztrofóbiás?), hogy a magas hegyekről pár képet lőhessen. Nem sikerült, elfogyott az út előttük. Na de egy igazi offroad bajnok még kocsival sem adja föl, így nekivágott az úttalan utaknak. Amíg az alvázról nem koptatta le a festéket a gaz és a sziklák, addig csak ment, ment. Aztán, amikor már csapás sem volt, kiszállt  a kocsiból, hogy körülnézzen. Nem bírt, mert olyan szél volt, hogy az ajtót is ketten húzták vissza Erikával, így sem fénykép, sem kikerülés nem lett (azért én kíváncsi lennék, mi történhetett ott a fellegek felett, a hóhatár közelében egy kocsiban).

Legnagyobb baja ennek a kiruccanásnak is a rövidsége volt.

Néhány héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy összejön. Sikerült! Érdemes volt! Köszönöm Mindannyiótoknak a segítséget, a támogatást!

Remélem, 2013-ban kicsit többen képviseljük az „MZ Club Hungary”-t!

 

A horvát „virtuális” Horvátországi MZ klub honlapja, fóruma:
http://www.starikotaci.hr/forummz/

A CSAPAT:
Boge (Bogdán Péter), Szömörce (Nemes Márta) és Bogdán Nimród
Gexxx (Váczi Ferenc), Anita (Izsák Anita)
Horex (Tomislav Cesar), MissDKW (Martina Cesar)
Mladi (Mladoniczki Tibor), Erika (Szalai Erika)
Kiszsebi (Zsebők András), Erzsi (Zsebőkné Eipl Erzsébet), Zsebők Máté, Zsebők Flórián

SEGÍTŐINK:
Oli (Oleg Šimić)
Ernesto (Tomislav Tezak)
Sebastian (Sebastian Tainer)

Képek hamarosan a galériában!

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hozzászólások   

0 #2 Zsebők András 2012-11-20 08:46
Remélem, rövidesen ;)
Idézet
0 #1 Gexxx 2012-11-09 20:53
Mikor megyünk vissza??? :lol:
Idézet

Keresés

Copyright © MZ Club Hungary since 2004
Jogi nyilatkozat