Már megint Balkán

Az udvari határátkelőnél posztoló fiatalember miután leellenőrzi az iratainkat, az úti célunk után érdeklődik. Válaszomra, hogy Bosznia és Montenegró, jó utat kíván és hozzáteszi:  Vigyázzanak magukra!

Így indult idei délvidéki csavargásunk, ami valójában évekkel korábban vette kezdetét: egy autó, egy motor felállásban négyen indultunk el Montenegróba. Óvatos duhajként előre lefoglalt tengerparti szállás várt bennünket. Onnan csillagtúráztunk az országban, Bosznia-Hercegovinával pedig az oda és visszaút alatt ismerkedtünk. Mindkét ország olyannyira megtetszett nekünk, hogy két év múlva ismét felkerestük őket, most más, de szintén autóval utazó társakkal. Már nem foglaltunk előre szállást, hanem az útitervünkben eltervezett utakat bejárva a véletlenre bíztuk, hogy esténként hol hajtjuk álomra a fejünket. Mivel ez a változat is bejött, az idén is ezzel éltünk. Az autó, motor párosítás is maradt,  ennek mint később látni fogjuk, nagy hasznát vettem.

Szlavóniát gyorsan magunk mögött tudva Samacnál lépünk ki Horvátországból. A horvát határőr örül az „emze”-nek, mosolyogva enged tovább. A senkiföldjén várunk autós társainkra, akik csak nem akarnak érkezni. Az autókat alaposabban vizsgálják és hát az ő italkészletüket egy kicsit sokallták. Szegények győztek magyarázkodni, hogy a motorosok fejadagját is ők viszik. Végül, ha késve is, csak itt vannak mögöttünk. Sajnos velük együtt a zivatar is ideér, ami borítékolható volt, mert a villámlásokból láttuk, hogy szembe megyünk vele. Míg zuhog, az autóban húzzuk meg magunkat, majd esőruhában indulás tovább. A Bosna-folyó völgyében haladunk délnek. Megállunk Maglaj városánál és a hangulatos óvárosból felsétálunk a várhoz. A szép kilátás reményében a toronyba is felmegyek. Nem csalódom, pompás onnan a látvány. Kissé körülményesre sikeredik ugyan a visszajutás, de végül ismét a főúton vagyunk. Továbbra is szép az út, a főváros előtt pedig autópálya gyorsítja a haladást. Mivel az óvárosi részen néztünk ki magunknak szállást, javaslom, hogy bízzuk magunkat a GPS-re és ne a főutcákon haladjunk, hanem az északi dombokon. Végül mégiscsak ott kötünk ki, miután megjártuk Szarajevó szűk és meredek mellékutcáinak jelentős részét. Közben elég látványosra sikerült az az epizód, amikor egy főútba való betorkolásnál nincs hol megállnom, mint a meredély végén lebökő Skoda mellett. Feleségem a Magyar Vándor egy helyi változatát előadva száll le a motorról, én meg behúzott első fékkel valahogy vissza tudom állítani az egyensúlyából kibillent gépezetet. A jelenetet a pirosnál várakozó autósok érdeklődéssel figyelik, majd ahogy a lámpa zöldre vált, továbbmennek. A GPS javára írandó viszont, hogy végül mégiscsak a címre visz bennünket, bár azt hogy ez egy szálláshely, az épületen semmi sem jelzi. Mint a tulaj mondja, a szolgáltatás része az ablakból és a teraszról a városra nyíló fenséges kilátás. Kár, hogy az estiből keveset láthatunk, mert az udvarból a szomszéd épületet tatarozzák és beesteledik mire beköltözünk. A hazaiból megvacsorázunk és éjfél lesz, mire a járműveink is bebocsátást nyernek az addigra elcsendesedő udvarba.

 

Már megint Balkán

 

Már megint Balkán 

A késői fekvés ellenére már hajnalban felébredek, így ha az alkonyatot el is szalasztottam, a hajnal fényeit meg tudom lesni. Két szarka még engem is megelőz, itt virgonckodnak a szomszédos Tv antennákon. Miután megreggelizünk (a hazaiból, ha már hoztuk), sétára indulunk a közeli piactér környékére. Aki már járt Szarajevóban az tanúsíthatja, hogy a temetők elválaszthatatlanul hozzátartoznak a város látványához. A rengeteg áldozatot követelő háború miatt szerte a város domboldalain temetők fehérlenek. Bár ezt a régi-új temetőt is láttam már, a hangulata mégis sokáig marasztal. Nem lehet döbbenet nélkül szemlélni a közel azonos években meghalt, nagyrészt fiatal ember sírkövét. Szerencsére a város él, egyszerre jellemzi a jelen nyüzsgése és a régi korok keleties hangulata.

A séta után felkerekedünk és keletnek indulunk Szerbia irányába. Gyönyörű hegyi utakon haladunk egy hágó felé, majd onnan le, míg el nem érjük a felduzzasztott Drina folyót. Vasárnap van, sok kis hajót látni a türkiz színű vízen. Legszívesebben lépten-nyomon megállnék fényképezni, de haladni is kéne, mert látnivaló és távolság is van még a mai napra. Hogy fokozzuk az élvezetet, egy hídon betérünk a Lim folyóhoz. Jó pár kilométert megyünk a szurdok mentén, míg egy helyen, ahol kinyílik a táj, jobb belátásra térünk és visszafordulunk. Meg sem állunk Visegrad látványos kőhídjáig, ahonnan is a meleg késztet bennünket indulásra, arra, hogy motorra üljünk. Mások is ezt teszik, kihasználva a hétvége szabadságát és a jó időt.

 Már megint Balkán

 

Már megint Balkán

 

Érdekes szerkezetű ország Bosznia. A laza államszövetségben álló Boszniát és Hercegovinát északról és keletről a Szerb Köztársaság határolja. Erre a zászlók és a cirill betűs feliratok hívják fel az utazó figyelmét. Annak is meg van a maga bája, mikor a Szerb Köztársaságból egy másik országba, Szerbiába lépsz át. Itt is szép a táj, az ember szinte rühelli, hogy csak úgy elrobog egy nemzeti park mellett. Aztán a Zlatibor-hegységtől már ismerős az út, első alkalommal Szerbián át jutottunk el Montenegróba. A látványos és gyors út minősége a határ felé leromlik és azt is megállapíthatjuk, hogy a határátkelő sem sokat fejlődött, amióta erre jártunk. Mindenesetre itt is igen örvendeznek az MZ-nek. Sajnos a mai napot, főleg nekem köszönhetően eléggé ellazultuk. Eredeti célunk a Plavig, de inkább Gusinjéig való eljutás volt. Annyira elvesztem a realitásérzékemet, hogy Berane után, egy Andrijevica nevű városkánál szálláskeresésre buzdítom a társakat, abban a hitben, hogy Plavban vagyunk. Amikor kiderül a tévedésem, nagyon csalódott vagyok. A hotel, mely a nevét a szomszédos Komovi-hegységről kapta, nagyon jó és végre normális időben ágyba kerülünk.

 

Egyáltalán nem bánjuk, hogy a tegnap este így alakult. A szálló éttermében elköltött reggeli után felkerekedünk és hamarosan meg is érkezünk, most már valóban Plavba. Egy kicsit elidőzünk a hegyek koszorúzta településen a tónál, majd eszünkbe jut, hogy itt bizony nem ártana megtankolni! A Skodával még csak először történik ez a művelet, de én már többedszer teszem. A közeli Gusinjébe érve meglátunk egy hotelt. Feleségem bemegy, hogy érdeklődjön. Még a télen olvastam motorosoktól egy úti beszámolót, abban láttam egy kedvemre való szálláshelyet. Annak kinyomtatott képével érdeklődöm az utcán egy férfitől, hogy ezt vajon merre találjuk? Ő meg mondja, hogy ez az övé! Meg is állapodunk, hogy majd este 8-9 óra felé találkozunk.

Gusinje egy falu, némi városias beütéssel. Ez abból is látszik, hogy még sétálóutcája is van! Mondjuk, én ezt csak abból veszem észre, túl sok gyalogos bóklászik az egyikben. Meglátok egy rendőrt és mellé gurulok. Magyarázza, hogy ide járművel nem lehet behajtani. Én meg gyorsan afelől kezdek el érdeklődni, hogy hogyan juthatnánk el a Ropojani(Ropojan)-völgybe. Még kétszer teszem ugyanezt és már ki is jutunk a zegzugos településről. Mert, ha még nem említettem volna, itt már az Észak-Albán-Alpok montenegrói oldalán vagyunk. A Prokletijének is nevezett hegység a Dinári-Alpok déli harmadát foglalja el. Mintegy 140 km hosszan húzódik koszovói Mitrovica és a Shkodrai-tó között. Nagyrészt mészkőből épül fel, de vannak kristályos kőzetekből álló területei is. Egyes részek neve, mint például a Karanfil-csúcsok, hegymászó körökben is jól cseng.

Járműveinkkel megyünk a Ropojani-völgy felé. Ez egy 35 km hosszú, gleccser vájta völgy, melynek a végmorénája alakította ki a Plavi-tavat. A völgy folyója, a Vruja éppen árad, több helyen átfolyik a keskeny úton. Sokáig autóval menni nem lehet, de ami bosszantóbb nem találjuk a minket érdeklő nevezetes helyeket. Sikerült ugyan egy német kiadású turistatérképet beszereznem a hegységről, de jelzések, elnevezések csak az albán területén vannak, hiába van rajta ez a része is a hegységnek. Megállapodunk, hogy míg a többiek keresgélnek, nézelődnek, addig én motorral tovább megyek. Annyi biztosra vehető, hogy innen kb. 4 km-re egy tengerszem, a Jezerce-tó van. (Csak jelzem, akár az albániai Thethig mehetnék!)  A változó meredekségű köves út egyszer csak balra felvezet a hegyoldalba.

  Már megint Balkán

 

Már megint Balkán

 

Kirándulókkal találkozom, akik szerint már csak 1 km-re van a tó és hogy szép! Aztán hamarosan véget ér a motoros móka, mert nem csak még meredekebbé válik az út, de kidőlt fák is akadályozzák a továbbhaladást. Nagy nehezen megfordulok, biztonságosan próbálom letámasztani az MZ-t és sisakkal, kabáttal a karomon, fényképezőgéppel a nyakamban gyalogosan jutok el a tó katlanához. Mire visszaérek, Kálmán jelzi, hogy találtak valamit. Ezzel megvan a megoldókulcs! Ott kell látnivalót keresni, ahol az út mellett fa információs táblák találhatók, információk nélkül! Meg is lesz forrás, vízesés, forrástó, víznyelő, minden, amiért idáig jöttünk! Már alkonyodik, amikor az Ali pasa forrásait keressük föl, majd pedig a falutól 8 km-re, a Grbaja(Grbaje)-völgyben található házhoz megyünk.                                       

   Jó helyre kerültünk tegnap este. Bár első látásra kissé aggódtam a sok motor és pár autó miatt, hogy vajon jut-e hely. Szerencsénkre a háromszintes faházakban még nekünk is akadt. Vacsoránál a hely szellemének megfelelően helyi ételekkel próbálkozunk. Motorom is jó társaságban töltötte az éjszakát. Egy csapat cseh motoros KTM-jei, BMW-i között. Ők reggel továbbálltak, mi pedig kirándulásra szánjuk a mai napot.

 Már megint Balkán

 

Már megint Balkán

 

A Grbaja-völgy egy szabályos gleccser vájta cirkuszvölgy. A félkör alakú, széles völgyben több turistaház is található. A völgyet meredek oldalfalú, 2500 méter körüli hegyek karéjozzák. Ezek egyike a Volusnica, melyre a jobb kilátás reményében megpróbáltunk feljutni. Ez csak részben sikerült, főleg mert útjelzések nélküli térképem sem volt ebben partner. A turistaháztól induló jelzést hamar elveszítjük, utána egy szintén turistajelnek tűnő piros sávot követünk, ami nagyjából a patak mentén halad az igen meredek hegyoldalban. Később ez is megszűnik, anélkül, hogy ki tudnánk találni, hogy hová is vezetett. Kálmán barátommal úgy döntünk, hogy továbbmegyünk az egyre lehetetlenebb terepen. Van is valami eredménye a fáradozásunknak, mert néha az alattunk hagyott völgyre látunk, máskor a szemközti gyephavasra, vagy éppen egy hóborította mély völgyre. Elkap bennünket a hév és az idő múlásával nem törődve mászunk egyre feljebb a karrosodó hegyoldalban. Egy bástya szerű mellékcsúcsra jutva belátjuk, hogy innen nincs tovább és némi fotózkodás után megkezdjük a leereszkedést. Ha lehet, ez nehezebb, mint felfelé volt, de egy horzsolással megúszom. Kiruccanásunk három órásra sikeredett, ráadásul asszonyaink sincsenek ott, ahol elváltunk tőlük. A telefont persze el lehet felejteni, de végül minden jóra fordul és mi is megússzuk némi morgolódással.

Mire leküzdjük magunkat a völgybe, még nincs este, ezért idelenn is körülnézünk. Ismét megállapítom, hogy hegyi pásztornak lenni nem lehet egy rossz foglalkozás, de stresszesnek semmiképpen nem nevezhető. A háztól csodálatos a kilátás a szemközti csúcsokra, ami az alkonyi fényekben még szebbé változik. A vacsoránál ma mást rendelünk, ami változatlanul finom és bőséges, méltó zárása a mozgalmasra sikeredett napunknak.

 

Már megint Balkán

 

Ma Shkodra városáig szándékozunk eljutni. Személyautónak nem ajánlják a Vermosh felé vezető hegyi utat, nekem meg az utas szállítást, ezért nejem átül az autóba és ők Podgorica felé mennek. Indulás előtt a párában úszó hegycsúcsok látványában gyönyörködünk, esős reggelre ébredtünk ugyanis. A határátkelőhöz új út vezet. Visszanézek róla Gusinjére, a hegyeket gomolygó felhők takarják. Hálásak lehetünk az előző napok időjárásáért! A határátkelőnél szemmel láthatóan küzd a forgalmival a hivatalnok. Ez a két betűs nevű motor ismeretlen neki. Hasonló gondja van párszáz méterrel odébb albán kollégájának is, de ő legalább nem szégyelli és megkérdezi a motor gyártmányát. Az aszfalttal való kényeztetés elég hamar megszűnik, köves, zúzalékos váltja fel. Aztán egy darabon, nyilván valamitévedés folytán, ismét jó minőségű műút van alattam. Hamar elmúlik. Ahogy megyek lefelé a völgyben, eláll az eső, csak a párásság marad. Hiányérzetem emiatt legfeljebb annyi van, hogy nem látszanak a hátrahagyott hegyek. Ez talán nem is akkora baj, így is túl gyakran állok meg fényképezni, a táj ugyanis gyönyörű. A pár házból álló települések láthatóan szegények, de a tájba harmonikus módon illeszkednek bele. Az út egyre durvább lesz, a táj viszont vadságában is megkapó. Nem véletlenül kaphatta a Prokletije, albánul: Átkozottak nevet. (Én így fordítanám: átkozottul szép!) Számomra az az út legnehezebb része, amikor is nagy szintkülönbséget megtéve leereszkedik egy folyóvölgybe, hogy aztán persze ismét felkapaszkodjon onnan. A bal oldalán araszolok a görgeteges útnak, forgalom úgysincs, viszont jobbról van a szakadék. Ennek ellenére alaposan meglepődök, amikor két felfelé jövő jobbkormányos angol dzsippel találkozom. Óvatoskodásom ellenére kétszer is megcsúszik a motorom eleje és eldőlök. Az első az egyszerűbb eset, akkor a hegy irányába dől a motor, a koffer meg megtartja.

 

Másodszorra jobban pórul járok, akkor jobbra, a lejtő irányába dől el a motor. Alaposan leizzadok, mire a mindenfelé lejtő úton behúzott kézifékkel felállítom. Már csak egy gondom van: hogyan kerülök át a motor bal oldalára? Elölről tűnik kivitelezhetőnek. Sikerül! Jelzem, hasonlót eddig még sík úton, dobozok nélkül sem próbáltam. Az esőruha térde viszont egy kicsit kiszakadt, de hát azért esőruha! Egy fiatal sráctól, aki kinn van az út menti nagy semmiben, megérdeklődöm, hogy mégis mikortól számíthatok javulásra az út minőségét illetően. Nagyjából igaza lett. Előtte azonban még találkozom két felfelé tekerő holland biciklissel, a második megáll. Kölcsönösen nagyra értékeljük egymás teljesítményét, (hogy ezzel a diplomáciában szokásos szófordulattal éljek), bár én az övékét sokkal jobban!  Feltűnik, hogy keresztények lakta vidéken járok. Minaretek helyett templomtornyok magasodnak, az út mentén keresztek, vagy éppen síremlékek állnak. A völgyekben a házak körüli földek mintaszerűen megművelve és általában minden talpalatnyi hely kihasználva. Döbbenetes, de házak nemcsak a völgyben vannak, de a meredek hegyoldalakon, sőt a meredeken leszakadó hegyek viszonylag sík platóján is. Az egyik falun áthalad az út, itt azt látom, hogy egy köves futballpályának látszó területről a nagyobb köveket gyűjtik talicskába. Egy kisgyerek hozzám szalad, hogy valamit kunyizzon tőlem. Beéri a csokoládémból nekiadott darabbal. Nem sokkal arrébb útépítés zajlik. Hatalmas gép töri az út kövét, markoló forgolódik. Rövid telefonálás és átengednek. A markoló megáll, amíg a gémje alatt átmegyek. Látványos szerpentinen ereszkedik le az út a folyó mellé, majd a túloldalon felkanyarog egy nagyobb hegyre. Ettől kezdve változik a táj, szélesebb lesz a völgy és hamarosan a Skhodra-tó is feltűnik a távolban. Hani i Hoti felé közeledve új utat építenek. Jövőre már aszfalton mehet aki erre jár, a terepezőknek meg csak a felső rész izgalma marad. Mint ahogy kitűnő út vezet Skadarba is. Az úton, út szélén békésen poroszkálnak a hazatartó tehenek. Társaim eközben már találtak egy jó kis hotelt a város központjában. Itt azzal telnek az első perceim, hogy azerkélyről figyelem a szomszédos körforgalom forgalmát. Teljesen lenyűgöz a látszólag kaotikus rendszer, ahol azért mindenki vigyáz a másikra. Jó útjuk volt az autósoknak is, bár egy kicsit panaszkodnak a Moraca menti dugókra.

A hotel elegáns éttermében megejtett vacsora után sétálunk egyet a szépen kivilágított városban. Feltűnik, hogy a sok új kínai kismotor mellett mennyi régi Vespa is látható. A szállodához visszaérve azon derülünk, hogy a terasz vendégei közül valaki a motorom kerekéhez lakatolta a biciklijét. Semmi gond, azt mondja, nem marad reggelig!

Engem ma nem kellett elringatni.

  Már megint Balkán

 

Reggeli után továbbra is a város életét figyeljük. A körforgalomnál tüsténkedő rendőrt, a Teréz Anya szobránál imádkozó nénit, a cipőpucolók munkálkodását, a motorommal kortárs 350-es oldalkocsis Jawa-t… Mindezeket egy zászlóerdő előtt álló szoboralak figyeli. A kilátás kedvéért felmegyünk a várhoz, melyről a szállodánk is a nevét kapta,majd Montenegró felé tartva a Bojana-folyó mentén szörnyülködünk egy kicsit. Valahol olvastam, hogy egy albán vezető, kellő nemzeti öntudattól áthatva, így jellemezte országát: olyan mint Svájc, csak van tengerpartja! Leborulok Albánia nagysága előtt, csodálom szépségeit, szeretem az itt élőket, de azért itt a folyóparton arra gondolok, hogy találnánk még különbségeket!

  Már megint Balkán

 

Ez a nap könnyebbnek ígérkezik az előzőkhöz képest. Lemegyünk az Ulcinjtól délre eső homokos strandok egyikére, ahol ilyenkor még alig vannak fürdőzők, pedig a víz kellemes, legfeljebb a hullámok erősebbek a kelleténél. Két óránál azért többet is el lehetett volna tölteni ezen a helyen! Megcsodálom a helyi különlegességnek számító halászbódékat, majd visszakanyarodunk a Skhodra-tavat délnyugatról megkerülő hegyi útra. Ez eleinte a már megszokott vad, sziklás formáját hozza, de hamarosan teljesen más hangulatúra vált. Többszáz éves szelídgesztenye ligetek, páfrányerdők között kanyarog a keskeny út, elvétve érint csak települést. Érzem, hogy ebből ismét lassú haladás lesz, ezért megkérem a feleségemet, hogy üljön át az autóba. Való igaz, bealkonyodik mire a tó ismét feltűnik előttem. Megvárom a napnyugtát, úgy indulok tovább. Már tök sötét van mire Virpazarba érek. Egyszer csak kiabálásra leszek figyelmes. Az előttem járók, ott dolgozó magyarokkal összefutva, kaptak egy ajánlatot erre az útmenti szállásra, sőt még egy vacsorázó helyre valót is. Megfogadva ajánlatukat, az étlapot látva egyhangúan úgy döntünk, hogy igazodva a helyhez, ma este halat eszünk. Megszavazzuk a Carp-ot, legyen az akármi, (itthon kiderül, ponty volt).

 

Azt, hogy Virpazarhoz szervesen hozzátartozik a békakuruttyolás, ezúttal is megtapasztaljuk, lévén szálláshelyünk körülbelül 100 méterre van a tóparttól. Legutóbb ennek a tóparti útnak a Virpazartól északra eső, szintén szépséges részét jártuk be. Barátaink pedig, a tegnapi napot leszámítva, nem jártak még a montenegrói tengerparton, ezért a hegyen át Petrovac felé vesszük az irányt. Ez a környék kínálja szerintem a legszebb látnivalókat. Budva óvárosát, csodaszép strandjait azért közelről is megnézzük. A városnézés után a Lovcen NP a következő úti cél. Nagyon hosszúnak tűnik a Cetinjétől az emlékhelyig vezető kanyargós hegyi út. Az utolsó előtti kanyarban megállok fotózni, amikor egy motoros társaság megy el mellettem. Az utolsó kanyarnál utolérem őket. Fényképezkednek az út mentén. Balesetet gyanítok, de kiderül, hogy csak egy hófal állít meg minden erre járót hosszabb-rövidebb időre. Én sem leszek kivétel. Felmegyünk a hegytetőn álló mauzóleumhoz és gyönyörködünk az onnan nyíló panorámában. A hegytetőről szerencsére van egy út a Kotori-öböl felé, nem kell Cetinje felé visszamennünk. Ez a keskenyebb, de azért jól járható út az öböl feletti szerpentinbe torkollik, így ismét adódik a kérésem az egyedül motorozásra. Tivatba érve, egy talán nem is létező kempinget keresünk, mindhiába, ezért a már meglelt szállodába foglalunk szállást. Eltökélem, hogy a hotellel szemben levő vendéglőben fogok ma este grillvacsorázni. Ennek a barátainkat kiszolgáló pincér láthatóan nem örül. Egy tengerparti sétával zárjuk nehéznek egyáltalán nem mondható napunkat. 

 

Autós társainktól az utolsó két napra elválunk. Ők Dubrovnikba mennek, mi pedig az öböl menti úton Kotor felé. Na, ez megint tipikusan olyan út, amin én nem tudok sietni. Egyébként sem lehet, mert keskeny, szinte a házak tövében fut és sokaknak ez a pihenőhelye. Egyszer útépítés miatt állunk, máskor mert nem fér el két furgon egymás mellett, de legtöbbször a fotózás a megállás oka. Még nem jártunk erre, ezért az újdonság varázsával ér bennünket ez a hangulatos vidék. Kotorban ellenben már kétszer is voltunk, ezért nem is gondoltunk sokat időzni itt. Ember tervez, isten végez! − tartja a mondás, nem véletlenül. Bóklászunk a város utcáin, sikátoraiban, telik az idő. Ráadásul felfigyel ránk egy magyar motoros pár, ami nem különösebben nehéz, mert sisakkal, kabáttal sétálunk, magyarul beszélünk, ráadásul a Budvában beszerzett viseletünkben vagyunk. Hosszas beszélgetés alakul ki köztünk. Ők Gold Winggel vannak. Ez a ruházatukból nem derülne ki, de annak tudatában, hogy a gyáriakon kívül még egy 70 literes dobozba is pakolhatnak, érthető.  Délután három óra van, mire végre továbbindulunk. Trebinje felé igyekeznénk, de már Risannál gondjaim támadnak. Új út épült az öböl fölött a hegyoldalban, ez még nincs a térképemen. Egy benzinkutas segít ki szorult helyzetemből. Robogunk a lakatlan sziklavilágban épült úton a határ felé. A táj a határt átlépve is gyönyörű. Legutóbb éjszaka jártunk erre és ebből semmit sem láttunk. Trebinje után is tempósan haladhatok, lenyűgöz a kopár hegyek között húzódó termékeny folyóvölgy látványa. Stolacban több időt gondoltam tölteni, de így megkésve annak is örülök, hogy legalább az út melletti ősi temető sírköveit meg tudjuknézni. Ezúttal Mostarban sem állunk meg, igyekszünk északnak a Neretva völgyében. Közben szép lassan beesteledik és a máskor oly szépnek talált út most nem tud látnivalót nyújtani. Kiderül, hogy a lámpám se valami jól világít, elállítódott az eldőlésnél, ráadásul itt a Makljen-hágó környékén az út sem olyan, mint amit a nap folyamán megszoktunk. Rájövök, hogy az utazós térképem az autóban maradt, így fogalmam sincs, hogy konkrétan merre járunk. Ismét egy benzinkutas segít. Kiderül, hogy Jajce innen még 90 km, viszont ajánl egy motelt 10 km-rel távolabb. Feladjuk eredeti elképzelésünket és bekéredzkedünk a szállásra, ahol éppen egy 200 fősre saccolt lagzi zajlik. Hajnalban ébredve hallom, hogy még verik a tam-tamot, de a mozgalmas nap után különösebben nem zavar.

 

Már megint Balkán

 

A hazaút ma pont annyival lesz hosszabb, mint amennyit tegnap rövidítettünk.

Jajcénál a vízesésnél megállunk nézelődni, majd folytatjuk utunkat a szépséges Vrbas folyó völgyében. Hogy törjük az utazás monotóniáját Banja Luka belvárosába is bemegyünk. Korábban úgyse tettünk még ilyet, de most a nagy melegben jól esik elüldögélni egy kicsit egy étterem hűs teraszán. Autópályán lehet döngetni Gradiska felé. A határátkelő viszont maga a pokol. Vasárnap délután van, nagy a tömeg, a hőség és bár motorral egyszerűbb az átjutás, ez emlékezetes marad. A horvát területen továbbra is csak a táblákra hagyatkozva megyek, van egy olyan érzésem, hogy körbe, de ez térkép hiányában csak feltételezés marad. Végre csak feltűnnek a Barcs felé irányító táblák is és hamarosan ismét itthon vagyunk, kilenc idegenben töltött gyönyörű nap után.

 

Az MZ mint mindig, ezúttal is helytállt és bár utolsó külföldi útjának szántam ezt az utat, ebben most már nem vagyok biztos. A történet lehet, hogy jövőre folytatódik.

Köszönettel tartozom Dénesnek, aki a tél folyamán megosztotta velem a tavalyi útjuk tapasztalatait, különös tekintettel a hegyi utakon való motorozásra! Sajnos minden intelmét nem tudtam megfogadni, de mindenben igaza lett. Röviden a tanácsai (már mint a hegyekben): rövidebb áttétel, dobozokkal ne, utassal ne, de egyedül se! Végül: esni fogsz! Ez is bejött!

 

Végül azok elnézését kérem, akik ezen az oldalakon más stílusú írásokhoz szoktak! Ennek egyik lehetséges oka, hogy részünkről ez egy jubileumi út volt. A motorunk és utasai együttesen az idén 130 évesek vagyunk. Bosszantó módon hármunk közül az ETZ a legfiatalabb, a maga 23 évével!

Sok túrázós év után az idén gazdagabb lettem két tapasztalattal:

 

1. Időnként a papírtérképet is frissíteni kell!

2 .A régi térkép is jobb a semminél!

 

Képek a Galériában > > >

 

Takács Ernő
2013.07.28.
www.mzclubhungary.com

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hozzászólások   

+1 #1 Nedermann Dénes 2013-07-28 21:47
Király a túra!
Mi is hasonlóan estünk el Vermosh után! :D Szívesen adtam közzé a tapasztalataink at. :)
Idézet

Keresés

Copyright © MZ Club Hungary since 2004
Jogi nyilatkozat